" … Megismertél mint süldő leányt, s megszöktél, mert féltél és félsz tőlem, az igazitól, a teljességtől – nem félsz, hogy minden végzet és kötés hiába, s talán én is csak nő vagyok, aki elfárad ebben a várásban, szerződésben, alkuban, ígéretben, nem félsz, hogy talán már el is fáradtam, s csak azért jöttem el, hogy ezt biztosan tudjam és megmondjam neked? … Mert ez a szenvedély és ígéret, mely most feléd sugárzik szívemből, félelmes és önmagában is lobogó indulat! Nem félsz, hogy nekem is vannak titkaim? Nem félsz, hogy talán tudok érzéseket kelteni benned, melyek nem egészen gyöngédek és békések, nem, talán, ha nagyon akarom, olyan mesével is elszórakoztatlak, melynek hallatára felkiáltasz, s végül mégis ezt mondod: "Elég! …"
"S aztán elmondtam neked mindent, s te tudtad jól, hogy ez mind igaz, te vagy az igazi és én vagyok a nő, akihez neked végzetesen közöd van, s én felkínáltam neked mindent, amit adni tudok. S te azt mondtad, kevés és azt mondtad, sok. De aztán, a végén, azt is mondtad: "elég". Ezt a szót akartam hallani. Most figyelj jól, szerelmem: minden szó igaz, amit mondottam. S most láttalak, és nem is akarlak már másképp látni; vissza kell térnem házamba. S te menj a világba, élj, hazudj, tépj le minden szoknyát, mely utadba akad, henteregj minden ágyban, mely mellett elvezetnek lépteid, csináld műfajodat, hűségesen. De közben tudni fogod, ébren és álomban, a csók önkívületében, idegen nők karjai között, örökké tudni fogod, hogy én voltam az igazi, a teljesség, az élet, s te engem megsértettél és eladtál. Tudni fogod, hogy mindent megkaphattál volna, amit ember az élettől kaphat, s te beérted azzal, hogy okos és gyáva voltál, s nem kaphatsz többé az élettől semmit. Tudni fogod, hogy testem, mely része a testednek, soha nem lehet a tiéd, s mindenkié lehet, aki kéri. Tudni fogod, hogy élek valahol, más férfiak csókolnak, s te nem csókolhatsz meg többé soha. Én is hűséges természet vagyok, a magam módján. Olyan tisztán akartam élni veled... Én meg akartalak váltani téged végzetedtől. S nincs az a szenvedés, nincs az a nyomorúság, betegség vagy gyalázat, amit nem osztottam volna meg veled. S tudod jól, hogy ez így van, ez a szentírás, ez az igazság.
"Meggyőződtem róla, hogy nem lehet másképp. Hát élj, utazz és alkoss remeket, barátom. Lehet, hogy ez a törvényed, s neked ez fontosabb. Nekem te voltál fontosabb, szerelemem, s most már tudom, hogy örökké fájdalom marad szívedben ez éjszaka után, mert nemcsak én láttalak téged, ahogy akartam, nem, te is láttál engem, s ezt a másik arcomat, melyet a világ számára álarc takar, nem fogod elfelejteni soha. Mert a bosszú is gyönyör, – most nem érted még ezt a szót, de egy pillanat múltán, ha nem leszek többé e szobában, ha örökre eltűntem életedből, egyszerre megérted majd, s aztán egész életed telítve lesz ennek a szónak értelmével. Én senki sem vagyok, érdemtelen arra, hogy előkelő helyet foglaljak el nagy művedben. De életedben most már elfoglalok valamilyen helyet, erről gondoskodtam ma éjszaka. Most már beoltottalak magammal és a tudattal, hogy én voltam az igazi, s tudni fogod, hogy eldobtad és meggyaláztad az igazit, aki szeretett téged, s szeretni fog örökké, minden helyzetben, melynek átadja magát, hogy engedelmeskedjen a bosszú esküjének. Én másképp akartam veled esküdni, az életre akartam esküdni veled. Te nem akartad. Hát így is lehet … De másképp élsz tovább, szerelmem, mint eddig éltél, s mint akit megégettek valamilyen nagyon finom méreggel, egész életedben fáj majd valami, erről gondoskodtam"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése