Valami nincs sehol

Süvítnek napjaink, a forró sortüzek,
  – valamit mindennap elmulasztunk.
Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn,
  – s valamit minden tettben elmulasztunk.
Áldozódunk a szerelemben egy életen át,
  – s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből,
  – minden csókból hiányzik valami.
Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta,
  – minden szerelemből hiányzik valami.
Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is,
  – a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel,
  – az életedből hiányzik valami.
Hiába vágysz az emberi teljességre,
  – mert az emberből hiányzik valami.
Hiába reménykedsz a megváltó Egészben,
  – mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag,
  – a Mindenségből hiányzik valami.
A Világból hiányzik a mi világunk,
  – a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár,
  – felőlünk hiányzik valami.
A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld,
  – talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból:
  – „Valahol! Valamikor! Valami!”
Hitették a bölcsek, hitték a hívők,
  – mióta élünk, e hitetést hallani.
De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol!
  – s a mi dolgunk ezt bevallani,
s keresni azt, amit már nem szabad
  senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent,
  – minden szót újra kimondani.
Újra kezdeni minden ölelést,
  – minden szerelmet újra kibontani.
Újra kezdeni minden művet és minden életet,
  – kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon,
  – megteremteni, ami nincs sehol,
de itt van mindnyájunkban mégis,
  belőlünk sürgetve dalol,
újra hiteti, hogy eljön
  valami, valamikor, valahol...