Férfikor

Veronikának
   
1
   
Még egy lépés egymás felé,
vagy félszeg karnyújtás csupán,
s e szelíd mozdulattal
annyi sérülés után
   
valami újra kezdetét veszi:
a vágy, mely csak jóból tanul,
habzsolja önmagát
megállíthatatlanul,
   
s szól: telhetetlen fényetek
odaátról hozom át...
Két szerelmi hadirokkant
megszépült mosolyát
   
láthatja minden ismerős.
S hogy megint létre jogosult a lét,
izzó karddal tartja távol
az ellenérvek tömegét.
   
2
   
Ha szépnek is talál,
ki társaként szeret,
szeretném eltitkolni
legalább testemet,
   
rútságom ne tűrje
semmi szent erény,
s ne vetkőztessen
az esti lámpafény,
   
mint jókora szalonnát
a csomogoló ujjak.
Két évtizedem volt,
hogy szégyellni tanuljak.
   
Bújtató gönceim
hogy kéne levennem?
Az elfogultság most is
gyönyörködne bennem.
   
3
   
Sötétben újratanulni egymást,
hogy selymesen sejthető
legyen a térből elfoglalt testnyi
tartalom; újratanulni a fejtető
   
s a csiklandó talpak közti
gyönyöréhes birodalmat,
hol minden porcika
legfőbb vágyáról hallgat,
   
hol forma s lüktetés törvénye
szabja minden mozdulat
ívét, s a torz hasonmás tükre
folyton más képet mutat;
   
kilépni egy zárt kapun,
mely a vakság szerve lett;
láthatatlanul lebegni
a látható felett.
   
4
   
Csukott pillantásom
csókkal ébresztene,
míg függönyöd pendíti
a kinti fényzene,
   
s homlokodra kúszik
egy kósza napsugár,
mely hosszan simogató
árnyékomra vár;
   
fészkelődnél hozzám bújva,
s hogy ünnepibb legyen a reggel,
dúdolnék egy kicsi dalt is,
babrálnék alvó kezeddel...
   
Végül paplanunk lerúgva
köszöntenéd ébredésem.
Nem bújtatna magunk elől
még fügefalevél sem.
   
5
   
Ez hát a férfikor.
Vagy valami olyasféleség.
Pontosan mitől, nem tudom
- ugyanolyan kék az ég,
   
ugyanolyan zöld a fű,
és így tovább, és így tovább.
Történtem én és a dolgok.
Nem lettem sokkal ostobább.
   
(Talán több csekélység foglalkoztat,
mint feltámadásom előtt;
vagy a lényedből sugárzó nőiség,
az adhatott egy új erőt.)
   
Jöhet a lecke boldogságból,
aggodalomra semmi ok.
Elveszteni is megtanultam.
A nehezén már túlvagyok.
   
6
   
Aztán a távolodás
öröknek vélt percei.
Riadtan próbál a lélek
valami szépet menteni
   
át a nélkülözés
tartosító üzemébe.
S hogy tükrét viszontlátva
halványul iménti képe,
   
a gyönyörködés mámorában
apró részletek fénylő
sokaságával telik.
A látvány ravasz "merénylő":
   
egymásnak ígéri táncunk,
a lobogó fátylak szűkülő körök.
S már valószerűtlen egy búcsú.
S minden találkozás örök