Valahol elhagytad az arcomat
s most én se tudom, milyen vagyok,
megmozdul-e szememben az öröm,
mélyülnek-e tovább a ráncaim?
Talán ez a halál, az emlékek
nélküli végtelenség,
amelynek nincsen se múltja, se jelene,
s nem gyötri a jövő sem.
Valahol elhagytad az arcomat.
Teremtő tenyeredre várhatok,
amely mégis tud bánni az idővel,
mert nincsen többé, csak ez az út,
ha elindulsz rajta, meglehet,
az arcomra is rátalálsz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése