Búcsúztató

Amit szerettél, azt szerettem én,
s amit te megtagadtál, megtagadtam.
Melletted lettem hű, komoly, szerény:
úgy éreztem, hogy vak vagyok s tudatlan.
Hallgattalak, s ha végre menni kellett,
jártam parázsló csillagok alatt,
vonzalmamat
hurcolva, mint kínzó testvérszerelmet.

Sokszor hittem: szeretlek, mint a fák
a nap fényét, langyos esőt a földek,
patak vizét a hal, lombját az ág,
zenét a fül, fáradt szem üde zöldet.
De képzeletben, hogy magam se vártam,
rámtört a vágy, a kerge gyorsvonat,
s nem láttam arcodat,
csak combjaid ragyogtak a homályban.

Hogy egymás mellett élnünk nem lehet,
belétörődtem, hisz te nem kívánod.
Elmorzsolódnak így napok, hetek,
s mint annyiszor már, fojtogat hiányod.
Fejemben érzem a felszökkenő vért,
én, dzsungelben tébolygó utazó,
amíg emberfaló
indák között kapkodok levegőért.

Hová fusson, kit egy kép tölt be csak?
Leszállhat jéghideg pokolkörökbe,
hol mellig ér a kénszagú iszap;
sima cetháton csúszkálhat örökre.
Hihetem-e, hogy oltalmazva rejthet
lágy sír - idegen ágy, idegen öl -
a két karod elől,
melyek nem simogattak nem öleltek?

Fájsz bennem, mint a szív, mely elutasít
valami drágát, mint betűk a fában,
mint hitetlenben fölsajog a hit...
A visszahúzódó tenger nyomában
kísértetfák alá, kígyószigetre
vonszolhatom mázsás árnyékomat.
Mert nincs magányosabb,
mint aki mellőled van számkivetve.