Melletted

Rosszat nem mondhatsz rám,
amit meg ne tetéznék;
katona vagyok katonák közt,
s te vagy a vészfék:
megállitasz, fogsz, hogy
megint gyerek lehessek;
tudom, hogy ma is jó vagyok,
mikor szeretlek.


Hogy még bírok embert szeretni,
magam sem értem;
szidtam a szerelmet,
mikor róla beszéltem,
láttam bukásnak, butaságnak,
esküszegésnek, üzletnek, bűnnek,
állati kényszerüségnek.


S habzsoltam kéjeit
s ez a förtelmes étel
megtöltött annyi csömörrel
és annyi szeméttel,
hogy sírtam: két szájjal
eszi testem az asszony –
(s mégis ellenség volt, aki jött,
hogy visszatartson).


És most szeretlek, mintha volnék
megint huszéves;
tested és lelked porcikái:
mind kedves-édes;
kiábrándultságom megint
gyermeki hit lett,
mert azzal gyógyitasz,
ami megbetegített.


Amikor bennem legnagyobb
volt már az inség,
akkor mutatta meg szived,
hogy van még segítség:
akármennyi a kín s az undor
akármilyen nagy,
mind-mind elmúlik csendesen,
ha te velem vagy.


A küzdés piszkát nem bírom
s te vagy a béke,
háborúimból kivezetsz:
szeretlek érte;
utamon a halál felé
vészfék szerelmed;
melletted mindig jó vagyok,
azért szeretlek.