A gyomrában egyre jobban elhatalmasodott a görcs: a félelem. Ki kellett várnia az időt, amíg választ kaphat a benne felmerült kérdésre - amivel talán az élete dől el. Lélekben fejlettebb volt mint sokan azok közül, akik körülötte és belőle éltek, mégsem tudta elengedni a görcsöt. Jelre várt, külső segítségre: ami megoldaná helyette a problémát.
Aki elhatározta, hogy a sorsát saját kezébe veszi, annak el kel fogadnia hogy a biztonságtól is búcsút kell vennie. Ez pedig nehéz. Csak az az ember élhet így, aki együtt tud mozogni a világgal és megtalálja azokat az áramlatokat, amelyek a jó irányba viszik. Ha a világot egy legyőzendő ellenségnek tekintjük, előbb-utóbb felőröl minket. Jobb hát, ha megismerjük és hasznot húzunk belőle.
Az ismeretlen jövő gyakran kelt bennünk félelmet. Hogy miért? Mert mindig ragaszkodunk a jelenünkhöz és nehezen szakadunk el bármitől, amit megszoktunk. Igazán előre csak úgy haladhatunk, mint egy feltaláló, aki bízik abban hogy a szerkezet amit alkotott a levegőben tartja majd - és leveti magát a mélybe. A mindennapokban is van ilyen szerkezet - mi magunk. Vajon alkalmasak vagyunk-e arra, hogy az életbe ugorjunk? Tudunk-e szeretni, uralkodni magunkon, meggyőzni másokat? Ami pedig a legfontosabb: Hiszünk-e magunkban?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése