MA ESTE

Sokáig néztem, ahogy beszélget valakivel. Néztem az arcát, csodáltam azt a könnyed fesztelenséget a mosolyában, a szemében, a mozdulataiban. Most megfogta a kezét - ő megteheti, senki sem haragudna meg rá ezért a könnyed, szinte súlytalan érintésért. Sóhajtottam. Most tényleg el kellett végre szánnom magam. Túl régóta várok már.

Végtelennek tűnt a távolság, minden lépés kínzó fájdalom volt. Féltem és szomorú voltam. Talán vissza kellene fordulnom, gondoltam. De túl nagy volt a zsivaj az agyamban, és ő akkor már észrevett.

- Egy pillanat. - mondta halkan a másiknak. Közben megérintette a vállát, mint ahogy valaki olyanhoz ér az ember, akit jól ismer. Én tudtam, hogy csak az előbb találkoztak. De most nem volt időm kiengedni az ereimbe azt a fáradt elkeseredettséget, amit évek óta gyűjtöttem a magányomból. Már engem nézett, szemében azzal a barátságos, játékos tűzzel, ami mindenkit megperzselt, akivel valaha találkozott. Eltűnt a múlt összes árnyéka, és egy rövid pillanatra én is vadásznak éreztem magam, mint valamikor régen.

Csak néhány szó kellett - talán nem is mondtam őket, már nem tudom felidézni. Látta a szememben, amit tudnia kellett. Közel lépett hozzám, nagyon közel. Elöntött a forróság és ezzel együtt valami fáradt szomorúság, ami ellen nem volt értelme küzdeni. Nem volt erőm gyűlölni magam. Csak egy keserű mosoly bujkált néma, közönyös sejtjeim között. Mintha valaki mással történt volna mindez, valahol nagyon-nagyon messze... Nem mozdultam, ő pedig megértette ezt a mozdulatlanságot.

- Ma este. - Melyikünk mondta, nem tudom. - Várlak. - A következő pillanatban már hátat fordított nekem és belemélyedt az előbb félbeszakított beszélgetésbe. A hangja halk volt és simogató.

Nem volt még mire várnom. Gépiesen raktam egymás után a lábaim. Hagytam, hogy vigyenek, ahová mennem kell, sodródva és magányosan, mint ahogy eddig. És mint ahogy ma este után is, mindig.