Van egy régi színházi szabály: ha a király szerepét alakítod, a méltóságodat nem neked kell eljátszanod, hanem a környezetednek. Ahogy zászlós fanfárok jelzik az érkezésedet, ahogy térdre borulnak előtted az udvari népek, és rajongva fölnéznek rád, miközben elfoglalod a helyed a hatalmas trónusodon: attól leszel király. Az alázatos tekintetek, a fölfelé néző, áhítatos szemek, egyszóval mások hódolata tesz téged királlyá.
Közben zabálhatsz zsíros libacombot, lenyalhatod vagy a köpenyed sarkába törölheted ujjaidat, akár mozdulatlan fáraóként is ülhetsz a saját aranyszobrodban, mindegy: ha mások szeme királynak lát, akkor király is leszel – és a nézők is azt fogják látni benned.
Ez a szabály olyan régi, hogy tapasztalt rendezők nem is a király szerepét játszó színésszel foglalkoznak, hanem elsősorban a statisztériával – mire a koronás színész megérkezik, a méltósága már meg is van teremtve.
Igaz ez?
Bizonyos értelemben, igen. Az életben is így van.
Ha egy hülye nagy rangot kap – mint ahogy rendszerint kap! –, a környezetének varázshatalma azonnal „nagy embert” csinál belőle. Innen kezdve mindannyian tisztelettel szólunk hozzá. Előre köszönünk neki, és a hangunkban fölfedezhető némi szorongás: fölfelé beszélünk. A „nagy embernek” ez a méltósága mindaddig tart, amíg a környezete nem csak elfogadja, de nap mint nap megteremti őt. Ha megbukik, senkivé válik. Mint Podvinecz marsall Rejtő Jenő regényében: egy napig volt államelnök Bolíviában, majd – ahogy Rejtő mondja – elérte a bukott elnökök sorsa: sorompóőr lett Egyiptomban. Ekkor már senki sem köszönt neki, és gyakran meg is pofozták.
Hatalmához ezért is ragaszkodik a legtöbb ember, mert ha lemegy róluk a fény, melyet környezetük vetített rájuk: a Valakikből hirtelen senkik lesznek.
Ez azonban nem mindig történik így.
Már a színházban is tapasztaljuk néha, hogy legyen bár a legpompásabb és legalázatosabb udvartartása a királyt játszó közepes színésznek – ha hátul a tömegben, rongyokba öltözve, mezítláb és észrevétlenül beoson a színpadra, mondjuk egy Latinovits Zoltán, az összes szem rá fog szegeződni, még ha nem szól egy szót sem, akkor is. Pillanatok alatt kiderül, hogy a valódi király nem a trónon ül, hanem ott áll némán a tömegben.
Számtalanszor voltam már tanúja ilyen jelenetnek.
Hiába hoznak le kivilágított díszlépcsőkön egy gyenge kis énekest – oldalt, az egy szál hegedűvel mulató, és nem is túlságosan jó hangú Feleki Kamill magához húzza a figyelmünket – és a tiszteletünket is. Pedig még selypít is, mint egy kisgyerek. Néha a legnagyobb gond egy nagy színészt észrevétlenül becsempészni a színpadra, mert olyan erőtere van, hogy kiragyog a legsűrűbb tömegből is. Kétféle méltóság van.
Az egyik: amit a világ ad az embernek.
A másik: amit az ember ad saját magának.
Az utóbbi nagyon ritka.
Miért beszélek erről?
Mert azt tapasztalom, hogy a legtöbb női élet gondja éppen itt van: nem tudnak igazi méltóságot teremteni magukban. Ez a több év-ezredes kiszolgáltatottság eredménye is. Hogy a nők életének értelme csakis a másokkal való összefüggésben van, hogy ők attól lesznek boldogok vagy boldogtalanok, hogy a férfiak mit szólnak hozzájuk, ez oda vezetett, hogy a női önérzetüket ritkán élik meg. Néha megrémülök, hogy milyen megalázó helyzetben élnek nők. Es hogy ezt milyen sokáig tűrik.
Valójában minden nő: királynő. S ha ezt élettársa vagy a környezete nem is veszi észre, neki magának tudnia kell.
A méltóság nem tévesztendő össze a hiú beképzeltséggel, vagy ami ugyanaz: a rabszolgalélek hisztérikus lázadásával, amikor elszakad a cérna, s eltorzult arccal azt üvölti, hogy „Elegem volt! Elegem volt az egészből!” Ez nem önérzet, csak gyengeség. A rossz idegzet tünete. A méltósághoz nem kell senki. Egyedül egy szobában, cipőpucolás vagy hagymavágás közben is méltóságunk lehet – mert ez nem olyan rang, amit kapunk, hanem amit magunknak adunk.
A méltóság nem másoktól, és nem a külső élethelyzettől függ.
Annyira nem, hogy egy indiai utcán a kéregetők között több méltóságteljes, belülről égő, királyi tekintetet találhatsz, több „Valakit”, mint egy parlamentben vagy egy ünnepélyes Oscar-díj-átadáson.
A különbség, hogy a koldus „van” – a többiek pedig csak viselkednek. Látszani akarnak inkább, nem lenni. De hogy egy nagy példát is mondjak: Jézus élete szinte elejétől végig a méltatlanságok sorozata volt. Ha figyelmesen olvasod a történetét, mégis azt látod, hogy méltóságát soha, egyetlen pillanatra sem veszítette el. Még a Golgotán sem, ahol ütötték, köpdösték, rúgták. Az életét odaadta – a méltóságát nem.
„Az szeret igazán, aki életét adja a barátaiért!” – mondta. Oda is adta, mert igazán szeretett.
De a méltóságát soha.
Miért?
Mert ez az életnél több. És ez nem föláldozható.
Ha nőkkel beszélgetek, első dolgom ráébreszteni őket, hogy királynők. Ez ugyanis az ő legbelső valóságuk. Ha nem tudnak róla, akkor önismeretük hiányos.
Ha jól szeretjük őket, akkor maguk is rádöbbennek talán, mert egy igazi férfitekintet ezt sugározza feléjük. Sokféle vonzalom van, főleg erotikus vonzalom, ilyenkor mindenkivé varázsolhatja szemünk a nőt; az érzéki őstekintet húst, bestiát, cselédet, prostituáltat, állatot, kancát, szukát láthat a nőben, de amikor igazán szeretünk valakit, akkor királynőnek látjuk.
Lehet, hogy csak egy pillanatig – de ez olyan csúcspillanat, amikor a férfi egy villanásnyi időre
megpillantja társának igazi arcát.
Igazi arcunk ugyanis isteni és fenséges. Ez a mondat éppúgy alapja az „angyalpszichológiának,” mint a lírai költészet legtöbb remekművének.
Ezt a méltóságot meg kell találnunk magunkban.
Fontosabb, mint a jó párkapcsolat.
Sőt, elárulok egy férfititkot: bár mi a nőkben odaadó társat keresünk, gondoskodó pótanyát, aki fölnéz ránk, s akinek „urai” vagyunk – de egy olyan nő, akinek nincs méltósága, hosszabb távon nemigen kell nekünk.
Ez nemcsak a házasságra, de még a szexualitásra is vonatkozik. A legyőzötteket ott sem szeretjük. Mi – a lelkünk mélyén – nem rajongó szolgákat, hanem királynőket akarunk.
Ha egyszer végignézel egy spanyol flamencotáncot, azonnal látod, miről beszélek. A mozdulatok többet mondanak, mint a szavak. A nőt figyeld! Hogyan tartja magát, miközben szerelmes. Milyen büszke, miközben odaadó. Gerince egyenes. És milyen fenségesen magányos, miközben szenvedélyesen ölel! Odaadja magát – s közben megközelíthetetlen. A gerincét figyeld! Nézd meg, hogy a férfi büszke és fenséges kakas-szenvedélyét hogyan fogadja! Nem roggyan meg a térde, nem ájul el, nem sóhajt, hanem még büszkébben, még egyenesebb derékkal fogadja a másik izzó vágyát és hódolatát. Nem folyik el.
Sötét szeme egyszerre üzeni: „Gyere, nem bírom ki nélküled!”, ugyanakkor: „Soha nem lehetek a tiéd – mert a magamé vagyok!" És ez az elérhetetlenség, ez a büszkeség, ez a legyőzhetetlen
misztikus női őserő még jobban tüzeli a férfit; sarkával már harminckettedeket ver a dübörgő deszkákon; a zene jajgatni kezd, mert fáj ez a megközelíthetetlenség – de mindkettőjük gerince egyenes és megtörhetetlen.
A magyar „derekas” és „gerinces” kifejezések az ősi jóga ismeretének titkáról árulkodnak.
Ott, a gerincünkön húzódnak ugyanis testünk láthatatlan energiavezetékei, a finomanyagú „forró drótok”, nemiségünk és szellemünk között. Rajtuk lényünk pörgő erőcentrumai, a csakrák. Ha a testünk nem egyenes, ha nem vagyunk „gerincesek”, és fejtetőnk, a koronacsakránk, nem pontosan az égbolt közepére mutat, akkor elvesztjük kapcsolatunkat az istenivel – elvesztjük égi áramszedőnket.
Ezért van az, hogy a jógában éveken át csakis a szép, egyenes ülést tanítják. Azt mondják a zen mesterek, ha már ülni tudsz, szinte mindent tudsz, mert egy „derekas” emberben, akinek gerince nyílegyenes, az erők ágyéktól a fejtetőig, földtől az égig szabadon áramlanak, s így veszi az égi adást.
Behangolta magát.
Ráadásul önmaga is, belül rendben van.
Magam is megtapasztaltam már a derekasságnak ezt a rejtélyes
élményét: ahogy egy tv-szerelő is órákig állítja a tetőantennát, úgy kell a tested-lelked antennáit is ráhangolnod az ismeretlen, magasból érkező adásra. Az angyalokat csakis így hallhatod. Görbe, púpos, egyensúlyát vesztett test olyan, mint egy felbillent antenna – ezért a mondásnak, hogy „Húzd ki magad!” –egyszerre van testi és lelki értelme is.
A méltóság azt jelenti, hogy húzd ki magad.
Lehet, hogy ezért álltunk valaha két lábra s emelkedtünk ki állattestvéreink közül, mert fejünk búbját vonzotta hazánk, a magas ég.
Emberré akkor lettünk, amikor kihúztuk magunkat. S addig is leszünk emberek, amíg így tartjuk magunkat. Emiatt az eredendő méltóságunkat soha senkiért, sem szerelemért, sem férjért, sem gyerekért nem szabad föláldozni.
Semmiféle kapcsolatért.
Az ugyanis nem lesz jó kapcsolat.
Mi, férfiak csak arra a nőre vagyunk vevők, akinek tartása van.
Az kell nekünk.
De mi is csak akkor vagyunk férfiak, ha a gerincünk egyenes. Ez egyszerre spirituális, pszichológiai, testi és morális igazság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése