Irgalmasvérnő megtörik

Én úgy nézek rád, úgy nézlek előre,
mint akit már réges-rég elvesztettem,
a bor lecsöppen, szétfolyik a vágyam
megkoszosodva, reményvesztetten.
Nem nyúlok utánad, épp csak nézek,
lefolyóban eltűnő víz után,
mely, ha örvénylik is, nem fordul vissza,
mint ki szeretett élni, de halni sem utál.

Sokan hevültek értem, én is értük,
sok nyáron át az elmúlt évtizedben,
s ha szeptemberben kihult körülöttem
minden, mégiscsak nálad melegedtem.
Lassan feléltem mindened, kiszívtam,
s másokra ragyogtam a színeid,
mint a kő, szürke lettél, mozdulatlan,
és mint a veszett farkas, túl szelíd.

Táplálsz még így is, pedig nem vagyok más:
szivárgó hordó, tátongó üreg,
nem muvésznő, nem hírhedt alfa-nőstény,
emberi lény sem vagyok nélküled.
A háború csak addig tart, míg megél
a hátországa tartalékain,
kifosztlak még pár győzelemért, aztán
meg vannak számlálva a napjaim.

Nézlek már évek óta, s szinte látom,
színed majd visszaadja a harag,
letépsz magadról, szárnyakat növesztesz,
és útra kelsz, hogy megmenthesd magad.