"...
- Ó, jaj, kőszíve van a mai világnak - siránkozott a Sakál. Közben nyughatatlan szeme figyelte a víznek minden apró fodrozódását, s hirtelen így folytatta: - Nehezen élünk mindnyájan, s azt hiszem, még kiváló urunk is, Gaut büszkesége, a Folyó irigységének tárgya...
- A hazug, a hízelgő meg a Sakál egy bokorban termett - mondta a Golyvásdaru úgy általánosságban; mert nagy hazug volt ő maga is, ha nem röstellte a fáradságot.
- Igenis, a Folyó irigységének tárgya - ismételte emeltebb hangon a sakál. - Bizonyosan ő is úgy találja, hogy ritkább lett a jó falat, amióta a hidat felépítették. De viszont - bár ezt semmiképpen nem akarnám szemébe mondani - ő oly bölcs és erényes - amilyen én, sajnos, nem vagyok.
- Milyen fekete lehet a sakál, ha bevallja magáról, hogy szürke! - morogta magában a Golyvásdaru. Nem láthatta, mi közeledik.
...hogy sohasem fogy ki az ennivalóból, és ezért...
Halk, reszelő hang hallatszott, mintha egy hajó megérintette volna a sekély víz fenekét. A sakál hirtelen sarkon fordult, és szembeállt (mindig legjobb szembeállni) azzal a teremtménnyel, akiről beszélt. Egy huszonnégy láb hosszú krokodilus volt; mintha háromszorosan szögecselt vaslemezbe lett volna bebújtatva, dudorodásokkal, talppal, taréjjal ellátva; felső fogsorának sárga hegyei pontosan föléje borultak szépen rovátkolt alsó állkapcsának. A tömpe orrú mugger-gauti Mugger volt az - idősebb a falu legöregebb lakójánál is, s a falut éppen őróla nevezték el; réme a gázlónak, amíg a vasúti híd föl nem épült -, gyilkos, emberevő s egyben a község bálványa. Úgy hevert, hogy állát a sekély vízben pihentette, helyét a farkának alig észrevehető mozgásával tartotta meg, s a Sakál igen jól tudta, hogy ennek a faroknak egyetlen csapása úgy fölvinné a Muggert a partra, mint valami gőzmasina.
- Mily szerencsés találkozás, ó, Szegények Oltalmazója! - hízelkedett a sakál, minden szó közben hátrább lépve. - Hallottunk egy gyönyörűséges hangot, és édes társalgást kezdtünk reményleni. Várakozás közben én, farkatlan-végtelen szerénytelenségemben, rólad beszéltem. Remélem nem hallottál meg semmit.
Persze, éppen azért beszélt a Sakál, hogy meghallják; tudta, hogy hízelgéssel legkönnyebb ennivalóhoz jutni. A Mugger tudta, hogy a Sakál ezért beszélt; a Sakál tudta, hogy a Mugger tudja ezt; a Mugger tudta, hogy a Sakál tudja, hogy ő is tudja - s így aztán nagyon meg voltak elégedve egymással.
A vén vadállat lihegve, szuszogva törtetett fölfelé a parton, azt mormogva: - Tiszteljétek az öreget - a gyámoltalant! - kis szeme pedig közben parázsként izzott háromszögű feje tetején, a nehéz, csontos szemhéj alatt, amint puffadt hordótestét tovavonszolta összecsukló lábai közt. Aztán letelepedett, s bármennyire ismerte is már a Sakál a szokásait, századjára is összerezzent, amikor látta, hogy mily pontosan utánozza a Mugger a zátonyra vetődött fatörzset. Nem röstellte a fáradságot, hogy éppen olyan szögben feküdjék, ahogy a természetes módon szárazra sodort fatörzs helyezkednék el a víz mellett, tekintetbe véve a vízáramlás irányát abban az időben és azon a helyen. Mindez persze csak megszokásból történt így, hiszen a Mugger most csak mulatságból jött ki a partra; de egy krokodilus soha sincs teljesen jóllakva, s ha a Sakált megcsalja a hasonlatosság: nem élt volna tovább, hogy bölcselkedhessék rajta."...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése