Nem vagyok semmi.
Sose leszek semmi.
Nem is akarok lenni semmi. De azért a világ minden álma belém szorult.
Szobám ablakai,
szobáméi, mely a világ sok millió lakója közül egy emberé, akiről senki se tudja, ki
(s ha tudnák is, mit tudnának meg belőle?)
egy állandóan járókelőkkel zsúfolt utca titkára nyíltok,
egy utcára, amelyet fel nem fog semmilyen gondolat,
s amely valóságos, képtelenül valóságos, és bizonyos, megismerhetetlenül bizonyos,
a kövek és lények alá temetett dolgok rejtelmével,
a halállal, amely penésszel lepi be a falakat és ősz hajjal az embereket,
a Sorssal, amely mindennek a szekerét a semmi útjára tereli.
*
Éltem, tanultam, szerettem és még hittem is,
s most az utolsó koldussal is cserélnék, csak mert ő ő, és nem én.
Mindenkin a rongyokat látom, a sebeket, a hazugságot,
s azt gondolom: talán sosem is éltél, nem tanultál, nem szerettél, sose hittél
(mert lehet megvalósítani mindezt, de semmit se csinálni belőle);
talán épp csak hogy éltél, mint a gyík, amelynek a farkát levágták
s a gyíkról levágott farok őrjöngve ráng tovább.
Azt csináltam magamból, amit nem lehetett,
s amit tudtam volna csinálni, nem csináltam.
Rossz jelmezt öltöttem magamra.
Mindjárt annak ismertek, ami nem voltam, és nem tiltakoztam s elvesztettem magam.
Mikor az álarcot le akartam tépni,
az arcomhoz ragadt.
Mire letéptem és megnéztem magam a tükörben,
már megöregedtem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése