"A tabányi templom ezen a reggelen egészen üres volt. Azt mondtam a sekrestyésnek, gyónni szeretnék. Kis ideig vártam, magányosan ültem a homályos templom egyik padsorában. Aztán megjelent egy öreg, ismeretlen, komoly arcú, fehér hajú pap, bement a gyóntatószékbe és intett, hogy térdepeljek oda én is. Ennek az idegen papnak, akit soha nem láttam, azelőtt sem, azóta sem, mindent elmondtam.
Úgy mondtam el, ahogy csak egyszer tud gyónni életében az ember. Magamról, a gyerekről, férjemről. Elmondtam, hogy vissza akarom szerezni férjem szívét, s nem tudom, mit csináljak, Isten segítségét kérem ehhez. Elmondtam, hogy tiszta életű asszony vagyok, álmomban nem volt soha más gondolatom, mint a férjem szerelme. Elmondtam, hogy nem tudom, hol a hiba, bennem vagy benne?... Egyszóval mindent elmondtam. Nem úgy, mint most, neked. Most már nem tudok mindent elmondani, restellem is...De abban a homályos templomban, azon a reggelen, ennek az ismeretlen, öreg papnak megmutattam magam.
Sokáig gyóntam. A pap hallgatott.
[...]
- Hinni kell, leányom.
- Hiszek, főtisztelendő atyám - mondtam gépiesen.
- Nem - mondta, s a nyugodt arc, ez a tetszhalott arc most élni kezdett, az enyves, öreg szemek egy pillanatra villogni kezdtek. - Másképpen kell hinni. Ne törje fejét ilyen mesterkedéseken. Csak hinni kell, hinni - motyogta.
Nagyon öreg lehetett már, úgy látszott, fárasztotta a sok beszéd.
Azt hittem, nem akar vagy nem tud mást mondani, s ezért hallgattam, vártam a penitenciát és a feloldozást. Úgy éreztem, hogy nincsen több mondanivalónk egymásnak. De hosszú hallgatás után, mikor csukott szemekkel, mintha bóbiskolna, meredt maga elé, átmenet nélkül, élénken beszélgetni kezdett.
Hallgattam és elteltem bámulattal. Így még soha nem beszéltek velem, különösen gyóntatószékben nem. Egyszerűen beszélt, természetes, társalgó hangon, mintha nem is a gyóntatószékből szólna hozzám, hanem csak diskurálnánk valahol, társaságban. Egyszerűen beszélt, kenetteljes hangsúly nélkül, néha aprókat sóhajtott, mintha panaszkodna, öregesen, nagyon kedvesen. [...]
- Kedves lélek - mondta - Szeretnék segíteni magának. Egyszer jött hozzám egy asszony, szeretett egy férfit, annyira szerette, hogy megölte. Nem késsel ölte meg, nem is méreggel, csak azzal, hogy nem engedett, egészen akarta azt a férfit, el akarta venni a világtól. Sokáig verekedtek. Egy napon elfáradt a férfi és meghalt. Az asszony tudta ezt. Elment a férfi, mert elfáradt a verekedésben. Tudja, lányom, sokféle erő van az emberek között, sokféleképpen ölik egymást az emberek. Nem elég szeretni lelkem. A szeretet tud nagy önzés is lenni. Alázatosan kell szeretni, hittel. Az egész életnek akkor van csak értelme, ha igazi hit van benne. Isten a szeretetet adta az embereknek, hogy elbírják egymást és a világot. De aki alázat nélkül szeret, nagy terhet tesz a másik vállára. Érti, leányom? - kérdezte oly kedvesen, mint ahogy egy öreg tanító oktathat az ábécére egy kisgyereket.
- Azt hiszem értem - mondtam kissé ijedten.
- Majd megérti egyszer, de sokat fog szenvedni. Az ilyen szenvedélyes lelkek büszkék, sokat szenvednek. Azt mondja, meg akarja hódítani a férje szívét. Azt is mondja, hogy a maga férje igaz ember, nem valami szélcsap szoknyabolond, hanem komoly, tisztaszívű ember, akinek titka van. Mi lehet ez a titok? ...Ezért vívódik maga, kedves lélek, ezt szeretné megtudni. És nem tudja, hogy Isten az embernek tulajdon lelkét adta? Lelkét, amely tele van titokkal, mint a világegyetem. Miért akar maga megtudni valamit, amit Isten elrejtett egy lélekben? Talán ez a maga életének az értelme, ez a maga küldetése, hogy elviselje ezt a helyzetet. Talán megsebezné, talán tönkretenné férjét, ha egyszer felbontaná ezt a lelket, ha olyan életre, olyan érzésekre kényszerítené, amelyek ellen védekezik. Nem szabad erőszakosan szeretni. Az asszony akiről beszéltem, szép volt és fiatal, mint maga, s mindenféle ostobaságot csinált, hogy visszakapja férje szerelmét, más férfiakkal kacérkodott, hogy a férje féltékeny legyen, eszeveszetten élt, csinosította magát, vagyont költött bécsi rongyra, puccos ruhákra, ahogy ezt szerencsétlen asszonyok szokták, mikor nincs már hit a lelkükben s megbomlik lelki egyensúlyuk. Aztán a világba rohant, mulatókba, estélyekre, mindenhová, ahol a lámpák égnek, ahol az emberek tolonganak, mert menekülnek életük üressége, a hiúság és a reménytelen szenvedélyek elől. Ahol feledkezni akarnak. Milyen reménytelen ez - mondta, inkább magának csendesen. - Nincs feledkezés.
Így beszélt. Most már nagyon figyeltem. De ő mintha nem is figyelt volna reám. Dohogott, mintha szólna valakihez, az öreg emberek dohogásával. Mintha a világgal vitatkozna. Ezt is mondta:
- Nem, nincs feledkezés. Isten nem engedi, hogy szenvedélyekbe öljük azt a kérdést, amivel az élet szól hozzánk. Magában a láz van, lányom. A hiúság és az önzés láza. Lehet, hogy a férje másképpen érez maga iránt, mint szeretné, lehet, hogy csak büszke, vagy magányos lélek, aki nem tudja, vagy talán nem meri megmutatni az érzéseit, mert egyszer megsértették. Sok ilyen sértődött ember él a világban. Nem tudom felmenti a férjét, kedves lélek, mert ő sem ismeri az alázatot. Két ilyen büszke ember sokat szenvedhet egymás mellett. De a maga lelkében most olyan mohóság van, ami a bűnre emlékeztet. Maga el akar rabolni egy emberi lelket. Mindig ezt akarják a szerelmesek. Ez bűn.
- Nem tudtam, hogy ez bűn - mondtam, és ahogy ott térdepeltem előtt, dideregni és reszketni kezdtem.
- Mindig bűn, ha nem érjük be azzal, amit a világ önként ad, amit egy ember magától nyújt, mindig bűn, ha mohó kezekkel hozzányúlunk egy másik ember titkához. Miért nem tud szerényebben élni? Kevesebb érzelmi igénnyel? ... A szeretet, az igazi, türelmes, kedves lányom. A szeretet végtelen és tud várni. Lehetetlen vállalkozás ez, embertelen. Meg akarja hódítani a férjét... De mikor Isten már elrendezte a maguk dolgát itt a földön. Nem érti ezt?
- Sokat szenvedek, főtisztelendő atyám - mondtam, és féltem, hogy sírni kezdek.
- Miért fél a szenvedéstől? - mondta még később. - Olyan láng az, amelyben kiég magából az önzés, a hiúság. Ki boldog? És milyen jogon akar maga boldog lenni? Bizonyos benne, hogy csakugyan olyan önzetlen a maga vágya és szeretete, s megérdemli a boldogságot? Ha olyan lenne, akkor most nem térdelne itt, hanem élne a körben, ahova az élet állította, végezné munkáját, várná az élet parancsait - mondta szigorúan, és reám nézett. "
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése