Késő este, fátylas a hold. A levegő mozdulatlan. Kint állok a kertben, kopasz fáim alatt. Csak ritkán pillézik le még egy-egy elmaradt levél. Oly finom lebbenéssel, hogy szinte hangon túli hangot ád.
Mégis, mintha dobozban bogár mászkálna, ezt a zizegést hallom egyre, visszafojtva lélegzetem. Nyílván a föld csontjai készülnek a rettenetes hajnalokra. Amikor a fagy mindenre ráront, s egyetlen mentség: minél kisebbre gubbadni előtte.
*
Évfordulóim hónapja ez a szigorú nevű hónap. Ünneplés erre-arra: öröm, hogy ennyi sikerült, óhaj hogy még tovább is sikerüljön.
De a biborpántlikák fonákja fekete. Ilyenkor alá-alászállok a poklokra is, megzápul az óhaj és öröm.
Valami tol egy fal felé. Forró lélegzetem visszacsapódik róla s már-már orrcimpáim süti.
*
November volt akkor is. Éjjel-nappal ömlött az eső. Messzi dördülések előbb, közelgő zivatar jelzései. Aztán csípős, száraz hideg. A dördülések csattanásokká váltak s a föld alá bújt aki csak tehette.
Egy éjszaka minden elcsendesült. A szűkülő reggelben egy katonát láttam az ablakból. Lassan, fáradtan, egyedül vánszorgott, köpeny és fegyver nélkül.
A város főterén roppant hadiszörnyek. Idegen fiatal harcos lelkesen magyarázott álmos arcú civileknek. A templomlépcső melletti zúgban egyenruhák, derékszíjak egymásra hányva.
A lélek megbillent és reszketett. De örömében is, mert tudta, hogy vége szakadt valami iszonyúnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése