Mikor elhatároztuk

Mikor elhatároztuk -mintha csak elhatározás kérdése lett volna -, hogy újra kezdjük, mert újra kell kezdeni, ami sem nem folytatható, sem mással fel nem cserélhető, azt hittem, a fájdalom a legrosszabb, de ahogy teltek-múltak a napok, hetek és hónapok, ahogy a télből tavasz lett, a tavaszból pedig nyár, ahogy vastagodott az idő évgyűrűje, ahogy jöttél és mentél, mint valami átutazó vendég, akinek csak jogai vannak, de kötelességei nincsenek, ahogy hébe-hóba egy fedél alatt voltál, egy szobában ültél, egy asztalnál etél, egy ágyban aludtál velem, ahogy elvakított tulajdon igazadba vetett hited, ahogy mindutalan kitértél kérdéseim elől, ahogy nem tudtad a helyembe képzelni magad, ahogy elvesztetted érzékedet az árnyalatok iránt, ahogy minden kétségbeesett kísérletemet zsarolásnak minősítetted, ahogy örökké, az ahelyett, hogy örülnénk egymásnak szólamával védekeztél, ahogy folyton arra kértél, hogy ezzel meg ezzel hagyjalak békén, ahogy megpróbáltál egyszerűen napirendre térni a dolog felett (ahogy megpróbáltál rávenni, hogy én is egyszerűen térjek napirendre a dolog felett), ahogy apránként természetessé tetted, ami természetellenes, ahogy velem éltél, és mégsem velem, úgy jöttem rá, hogy rosszabb is van a legrosszabbnál, és ez az állandó bizonytalanság, amely életem része immár, és amelynek kötelén, kezemben nyugtatók rúdjával a semmi felett egyensúlyozok.