Megpróbálom levetni büszkeségem körém tekeredett kígyóját. Kilépni a páncélból, amelyet sértődöttségem, minden ember védekező magatartása, talán szorongása erőltetett ránk.
Vajon sikerül-e? Sikerül-e megtagadni úgy magam, hogy feléd léphessek? Úgy megtalálni magam, hogy belső árulás nélkül járuljak eléd?
És mit viszek? Alázatot vagy bűnbocsánatot? Bocsánatot feléd vagy csak egy néma kérést, hibáim elismerését – mert a kettő nem egy.
Vajon mivel megyek? Megalázkodással nem lenne jó: a megalázkodás, az önmagunk feladása nem járhat jóval: rövid kibékülést jelent, és mély belső sebeket, amelyeket nem lehet soká veszély nélkül viselni.
Átérzem-e,mi hajt feléd? Az, hogy elég volt a vitákból, feszültségekből, vagy valami keresztényi megbocsájtás? Tán csak nem az, hogy súlytalanabbá vált számomra mindaz, amely ellentétekbe hajszolt, ami felberzenkedett bennem ellened...?
[...]
Semmi sem tisztázott. Semmi sem biztos, amikor ezen a napos reggelen szent elhatározással indulok a mindent megváltoztatni kívánó napba, s első utam feléd vezet. A reggeli nap kiváltotta bizalommal, kicsit vaksin; motívumok, indítékok, erők és remények nem mérettek fel a hirtelen támadt jósághullámban. Csak valami vágy a tisztulásra, megszabadulás a körülöttünk levő bizonytalanságtól. Bizalom a békére.
Vasárnapi csend, semmi sem hajszol, semmi sem mutatja magát fontosabbnak, mint dolgaink rendezése: sem villamosmenetrend, sem hivatali szabályzat, se munka.
Ma elindulok feléd. Még nem biztos, hogy el is érkezem, mert a reggeli áhítat sérülékeny, egy hideg szó, egy rideg mozdulat, egy álmos: „Mit mondtál? Majd később!” elronthat mindent. De elindulok. Ha szerencsém van, eljutok hozzád. Ha szerencsém van, tudtodra jut, hogy ma reggel fél kilenckor elindultam feléd, szívemben békevággyal.