A megalázott (r.)

1
Mi voltál nékem? A vágynak, a kéznek
érinthetetlen, mégis hangszerem.
Az élő, mégis kristálytiszta lényeg.
Mi voltál nékem? Minden. Mindenem.

Kuszált agyamban szentté vált, rögeszmés
ragaszkodásom tárgya, itala
fényszomjamnak, az elrontott teremtés
kivétele, büszke diadala.

Mi voltál nékem? A váratlanul
talált kincs, mely koldus ölébe hull,
szelíd balzsam a lét minden sebére.

Közeledő, vigasztalást hozó,
majd elforduló, tűnő lobogó,
hajótörött szív szétfoszlott reménye.

2
Én mindig tudtam, hogy a kárhozottak
titokban testvérüknek tartanak,
hogy egyszer majd mint lélegző halottat
zárnak körül a koporsófalak,

s uzsoraárát a boldog napoknak
behajtja egy ki nem hívott harag.
Én mindig tudtam, hogy büntetni fognak,
de nem sejtettem, hogy teáltalad.

Én mindig tudtam… Eh, semmit se tudtam!
A keserűség forrásként kibuggyan
belül, s betömhetetlen árkot ás,

gyógyíthatatlan, indázó sebet.
Ma már tudom, hogy el nem követett
bűnökre soha sincs feloldozás.

3
Mióta élek, ő is bennem él,
s én csillapítom, egyre fékezem.
A démoni, formátlan szenvedély
birokra kel, viaskodik velem.

Hét évet átalszik, tunyán henyél,
s egyszerre rám ront orvul, hirtelen.
Csóvát lobogtatok, attól se fél,
ő gyilkosabb fegyvert hoz ellenem:

nem képzelt bánatot, mely tetszeleg
magában, nem kacér agyrémeket,
de a megrendelt halált, a valódit;

arcot öltő gomolyt, mely fölmerül
a semmiből, s én tehetetlenül
nézem, amint lassan kirajzolódik.

4
Félszeg kalandvágy megszállottja lettem,
ifjúságomba visszavittelek,
s álomban ismert, ébren ismeretlen
barokk tornyok közt kószáltam veled.

“Talán csoda történik” – képzelegtem.
“Felejtünk kínokat, förtelmeket.”
Nem sikerül soha a lehetetlen.
Bolond tervezgető a képzelet.

Foszló szivárványgomolyagon át,
az együtt látott csorba koponyák
sárga kezüket tiltva emelik föl.

A mélybe kézen fogva zuhanunk,
de a föld hátán nincsen egy utunk.
Nem válthatlak meg kísérteteidtől.