Pentaton

1

Kagylókését a bennszülött
a sziklák közt feni.
Mi rajtam a civilizáció?
Több, mint az ingem, amely elfedi
a mellemet? A bölcs agyamba írt,
elkuszálta a hibátlan sötétet,
a világos most elfed, mint a köd.
Mint falusi kerítés lécein
tótágas-korsók, tehetetlen
merednek felnyársalva bennem
az ösztönök.

2

Minden hazugság. Fulladok bele.
Egyetlenegy igaz: az ölelésünk.
Az örvény mélyén elsüllyed a szó,
igaz s hazug egy percre összebékül.
A némaság az egyetlen beszéd,
amelyre nem gyanakszol s nem gyanakszom,
máskép a kétség nyalja talpát,
s fényeket gyújt szemén,
hogy éjjel is saját lángján virrasszon.

3

A nem kérdezett kérdés parazsát
szorítja tenyerem.
Ki láthat át a koponyádon,
hol csontba ágyazva a felelet?
Higgyek neked? Nem is kérdeztelek.
Két éle van, s a penge meztelen,
ha hozzányúlok, hull a vér.
Irgalmas szó, hullj ki a száján,
nyugalmamért.

4

Megállni? Nem. Ha újra menni kell,
ki ad erőt, ha lépünk?
Az izmaink nem állók izmai.
Csak futni tud és elzuhanni
a nemzedékünk.

5

S most Senecára gondolok,
hogy eres lábát orvosok
felnyitották, meg kellett halnia.
Ezüstkor és Sztoa.
És csolnakra is gondolok, szigetre,
és nem tudom, miért, de barna záporokban
a Böcklin lova jár.

Szeretjük egymást. Félvállról, zavartan,
kimondjuk néha már.