Már csak emlék,

és annyi év távolából jelentéktelen apróságnak tetszik, szinte nevetségesnek, hiszen mindössze annyi történt, hogy nélkülem mentél el egy zártkörű intézeti rendezvényre, melyen mint kívülálló nem vehettem részt, és ha csak pár órára is, de függetlenítetted magad tőlem, és bizonytalanságba taszítottál afelől, mi történik ott veled, csak fel-felhangzó, idegenszerű nevetésedből, mellyel először adtad világ tudtára, hogy nélkülem is jól tudod érezni magad, sejtettem, hogy olyasmi, amivel megtagadsz engem, legalábbis én így éreztem, mialatt féltékenységtől mardosva, torkomban dobogó szívvel egész éjjel a szélesre tárt emeleti ablakok alatt ólálkodtam, mint valami tolvaj, aki meglopja titkodat, ma már szinte nem is értem, hogy viselkedhettem így, ilyen gyerekesen, de akkor nagyon megviselt a dolog, és bár küzdöttem ellene, először rendült meg irántad bizalmam, és te kétségbeesésemet látva hiába törtél össze alkoholmámorban elkövetett bűnöd súlya alatt, mint egy bukott angyal, és romantikus, de őszinte gesztussal hiába ajánlottad fel magad helyett még ártatlan húgodat, én hajthatatlan maradtam, és ez volt az első tüske, melyet azután még több követett és nem lehetett többé kihúzni.