Felnőtt ember nem ír verseket – kivéve, ha költő. Ha ebből indulunk ki, és miért ne, ebben implicite már benne van, hogy a költő nem egészen felnőtt, vagy inkább, pontosabban fogalmazva, nem úgy felnőtt, ahogy a többiek, hanem valahogy másképp. Megőriz valamit a kezdetekből, amit a felnőtt többnyire el szokott veszíteni, már csak önvédelemből is: a csupaszságát, és ami ezzel jár, a sebezhetőségét. A költő arcán vékonyabb a bőr! De ez nem jelenti azt, hogy ártatlan volna - ugyan hogy is lehetne ártatlan egy felnőtt ember? És minek lenne az? Talán inkább arról van szó az ő esetében, hogy nem szűnik meg őszinte lenni. Jár-kel álarc nélkül álarcosok között. Botránynak látja az életet, abszurdnak gondolja a halált, önzésnek a nemzést, erőszakosnak a szerelmet. A normális ember tudja, hogy az őszinteség életveszélyes. Megtanulja óvni magát az érzéseitől, és közben egy kicsit el is felejti őket. A költő emlékezteti őt ezekre a lapuló fenevadakra. A költő is tudja, hogy olykor a fejével játszik, mégis játszik: ez az élete. Kínlódik persze a hogyannal – mert az őszinteség nem minden –, ha már muszáj, legalább nem akarja olcsón adni magát. De nem a heti piacnak dolgozik, bár onnan kapja a bérét, úgyhogy megadja a kellő tiszteletet, hogy is ne?!, de azért tudja, hogy az csak egy heti piac: fogalma sincs az őszinteségről, hiába vágyik rá, simán beéri a látszatával is, vagy valami egyéb színes ronggyal. Az igazi költő legnagyobb trükkje, hogy ő nem trükközik. El van bűvölve az élettől, miközben küszködik is a hányingerrel. Azt is tudja, hogy az igazi nagy kérdésekre nincs válasza, soha nem is volt. Elmegy a nagy falig, újból és újból, és aztán ott toporog előtte. Körbejárja azt, ahová nincs belépője, neki se. Közben rájön erre-arra, megtanul egy csomó dolgot. Azt mondják rá, hogy állandóan csodálkozik. De hát nem lehet állandóan csodálkozni, ez még neki se megy. Amin tegnap csodálkozott, ma természetesnek veszi. Amit tegnap mellre szívott, ma nem úgy izgatja. Azt keresi, ami úgy izgatja. Ami már fáj, és ami még fáj, azt.