I
Egy héttel ezelőtt a fulladt parkban,
emlékszel, biztosan. Dadogtam, és
te fáztál, én meg csak magyarázkodtam,
egyszer, hogy: túl sok, másszor: túl kevés
vagy énnekem, mert sok vagy önmagadnak,
vagy gyáva vagy, bár inkább túl merész,
s hogy azok szeretnek, akik tagadnak,
a szív nem vers, a vers nem műszer, és
mondtam valamit viseltes ruhádra,
te dacosan a holdat nézted, mintha
hozzá beszélni értelmesebb volna,
vagy rá hallgatni – sosem értelek.
Végigkínlódtuk ezt a kis telet,
legyen miénk az élet, ez a nyár, ha
valóban engem szeretsz, s nem magad.
Szakadjon rá az ég Illyés Gyulára.
Most kérd e nőt, mert most mindent megad.
[...]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése