Nagy téli éj. A csillagok remegnek,
amíg körmömre fújva ballagok.
A Sarkot választom lakóhelyemnek,
vagy egy bolygót, egy messzi csillagot;


oly tájat, hol fülembe sose téved
nyáresti zaj s a lombok lágy nesze;
magányosan gubbasztom át az évet,
lekötve tart a pólus mágnese.


Egy eszkimókunyhó talán tanyát ád,
s majd fókazsírral töltöm meg a lámpát,
és bámulom a gyenge, sárga fényt,


mint sarkutas, kiben fagyott a lélek,
s halakkal és jegesmedvékkel élek,
tiltó parancsod száműzöttjeként.