“Arra kér­lek tiszta szí­vemből, hogy légy türe­lem­mel szí­ved rej­tel­mei iránt, és igye­kezz úgy sze­retni a kér­dé­se­ket, akár a lezárt szo­bá­kat vagy az ide­gen nyel­ven írott titok­za­tos könyveket.

Ne kutass olyan vála­szok után, ame­lye­ket nem kap­hatsz meg, mert nem tud­nál együtt élni velük. Az egyet­len cél, hogy meg­élj mindent.

Élj hát most a kér­dé­sek­nek. S így foko­za­to­san, anél­kül, hogy ész­re­ven­néd, egyre köze­lebb kerülsz ahhoz a távoli nap­hoz, ami­kor majd választ kapsz mindenre.”

‎"Aki nem tudja átélni a másik örömét, fájdalmát, aki képtelen belebújni egy másik ember lelkébe, aki nem éli át, hogy a másik ember önálló világ - az (...) nem tud szeretni még."

a leghosszabb úton. haza
már az, hogy kérdés nélkül visszalépsz. mint aki valamit ottfelejtett: öltözőben edzés után. sálat vagy kesztyűt. - mert kell-e, hogy kimondd, vagy hogy rólad. vagy hogy újra. amikor visszalépsz, akkor úgyis már máshová. hiába találsz mindent ugyanúgy. még ugyanazt a gőzt is akár. az izzadság- és szappanszagot. tudod, hogy semmi. de odajutni így kell. és kell még, hogy az üres szekrényig. vissza is. - bár jól emlékszel: ma sem hoztál kesztyűt. és hogy a sál sem. - aztán szó nélkül. ki az utcára. a ritkuló téli levegőre. és a leghosszabb úton. haza. kitérőkkel, de ütemesen. persze, megállás nélkül. - mert hagyni kell. mint a jég alatt. lassan hullámozni. minden értelem nélkül. az üres szekrénynél többet. hogy a szavakat megóvd. vagy a szavaktól. - azt szeretnéd. hogy sokáig tartson az út. és hogy otthon. - mert annyi mindentől függ az élet.

Már csak azt kívánom,

ami jön még, a lassú elszakadást, a szörnyű befejezést, a teljes vereséget, a személyeset, a rám mértet, az enyémet, melyet mindig elhárítottam magamtól, azzal szeretnék szembenézni, egy ketrecben élni, mint egy fenevaddal, azt etetni, gondozni, megszelídíteni, attól tanulni, míg el nem jön az idő, mikor önként lemondok mindenről, amihez még ragaszkodom, és mint értéktelen kacatot a tűzbe dobom, mikor mint akit szél ütött, már nem teszem meg, amit még megteszek, mikor lemondok rólad is, és nem lesz többé se múlt, se jelen, se gyönyör, se kín, és te sem leszel, mert nem akarom, hogy légy, csak jövő lesz, szép és könyörtelen.

Hetedik ecloga

Derengés

Vak voltam - látom a szemed
Süket voltam - hallom a hangod
Néma voltam - gügyögni kezdek,
Légy csendben, hallod?

Hallod? Torkomba zümmög
Elnyújtott, furcsa, vádoló panasz:
De messze, messze, de régi, de mély -
Hogy sír! Mi az?

Asszonyt igéző férfi búg,
Vagy ölbekúszó, gyönge gyermek?
Anyám, nem jó volt. Szülj meg újra.
Rossz voltam. Verj meg.