Úgy szokott lenni, hogy amikor éppen fürdeni kezdek,
te bekéredzkedsz hozzám a fürdõszobába, hogy neked most kell,
nem tehetsz róla, s már ülsz is a kávára.
Illedelmesen végigvárom (esetleg diszkréten pancsikolva) a folyamatot,
észrevétlenül bele-beleszagolok a levegõbe,
te kezet mosol, majd kimész, mindent gyorsan, sokáig ne zavarj
(ami bent marad, bent marad, máma ilyenek a fürdõszobák).
Eleinte mosolyogtam magamban, hogy né, micsoda õszinteség virágzik itten közöttünk,
szép dolog, ilyen vagyok, elõttem ezt is lehet, semmi sem idegen tõlem sem, ami emberi,
de legközelebb “már megint most”-tal fogadtam szégyenlõs mosollyal elõadott, sürgetõ kérésedet.
“Miért szarsz mindig akkor, amikor fürdök” – kiáltottam végül, idáig jutottunk,
de ne hidd, hogy haragszom, még ha morcosan is adtam elõ mindezt,
tulajdonképpen csak azon bosszankodtam, hogy miért nincs külön a vécé (nyomorult világ),
de már ezen is túl vagyok.
Örülök ennek az egésznek – ugye, elhiszed
Ma már nem nézem, hogyan kap kezed a papír után, hogyan nyúlsz hátra és babrálsz egy ideig,
félrenézek, a csempét bámulom (s nem azért, mert nem vagyok kíváncsi rád),
ma már nem faggatlak, megcsókolt-e X. vagy csak soha nem akarod bevallani,
hagyom a titkaid, ha vannak, s messzebbrõl nézve rád, tisztább alakodban csodállak,
te emberebb, távolibb, nõbb lettél szememben, persze nem csak a vécé miatt,
de valahogy akkor rémlett fel elõttem annak az értelme is, hogy bármi lesz is, és bármi volt,
és ha mindent megunva én egyszer téged, te engem, fûvel, fával,
szóval még akkor is, valami idõtlenség van már közöttünk,
és én már, mint valami mániákus költõ, mindenbõl, mindenedbõl újra- és újraköltelek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése