Azt a feltétlen őszinteséget tudnám csak elviselni,
melynek feltétele…
Itt elakadtunk.
Hogy érintkezni, szavakban, bárkivel, ehhez az a feltétlen…
melynek feltétele…
elakadtunk, kellene.
Ahány találkozás, annyi visszarettenés.
S miért?
Valakivel szemközt állsz, nincs baj, mégsem
tudod ott kezdeni, ahol kezdeni érdemes lenne.
De miért? Mi értelme volna?
Neked, neki. És ezért nem tudod.
És ezért nem lehet.
És ezért nem tudod.
És ezért… A végtelenségig.
Nem bírsz ilyet mondani senkinek: “Most
elkezdem kottáimmal, folytatom fölösleges könyveimmel,
jönnek a szükségesebbek… jön eladásuk.”
Nem mondhatod: “Ha már bárkivel vagyok, mindig másról
van szó, mint amiről szó lenne”, és ezzel nyilván
mindketten így vagytok. Nem mondhatod: “A feltétlenség
feltétele a csend, a semmi, az, hogy semmi ne legyen,
még csend se kellene hozzá”, bár akkor mi lenne
a csend helyett? Bárkivel szemközt kerülsz, visszahal
beléd, ami igazából lehetnél vele is akár,
csak ne feledd, ő máshol tarthat még, az életbe befelé megy,
te azzal, hogy helyben maradnál, eseménytelen: kifelé mégy.
Vagy már kint is vagy. Azzal, hogy nem vele együtt mehetsz így.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése