Végül

Végül nem bán már az ember semmit, semmit, 
csak szeressék! 
Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már, 
hogy ne szeressék! 
Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább 
a szíve tessék! 

Fél egyedül. Csak karolják! - s már eltűri, hogy a szíve 
ne is tessék. 
Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már, 
hogy meg ne vessék. 
Egyedül az éjszakákat?! - Ó, nem, inkább eltűri, 
hogy meg is vessék. 
Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat, 
ezüstös karácsonyestét? 
Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van, 
és azt, mi lesz még?! 

Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit, 
- azt se, hogy szeressék. 
Ó végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még, 
szeressen még. 
Legyen aki megengedje: - rágondolva tölthessen el 
egy-egy estét.