"Miért kellett beszélni erről? - kérdezte szomorúan. - Látod, az ember él, ahogy él, és próbál elfelejteni dolgokat. És néha olyan is már, mintha elfelejtette volna. Az ember elmegy messzire, ahol mások a hegyek és a fák, és mások az emberek, és semmi sem emlékezteti többé arra, amire nem jó emlékezni. Tesz ezt és azt, tréfál és kacag, és minden... és nem gondol arra, ami volt. És ha az ember nem gondol arra, ami volt, akkor már olyan is, mintha nem lett volna. Mért kellett most beszélni erről?"
"A fiú keze hirtelen kinyúlt, átölelte a vállát, és magához húzta. Engedelmesen simult hozzá, puhán. Szemét lehunyta. Valami furcsa, soha nem érzett forróság járta át. Ajkai megnyíltak kissé, úgy csillogtak, pirosan, mint egy érett gyümölcs. Valami bágyadt, jóleső fáradtságot érzett. Mint aki sokat futott, és most megérkezett. Mint aki hosszú-hosszú időn át keresett valamit, és most megtalálta. És most már nincs több, és nincs tovább, mert ez a cél. Ez a cél, és mert ez a cél: mindegy, hogy mi lesz ezután. Jönnie kellett, és eljött. Eljött, mert jönnie kellett. Mint ahogy az este eljön, ha letelik a nap. Mint ahogy a csillagok megjönnek, ha elmúlik az este..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése