Hadd tegezzelek: régről ismerjük egymást,
Parfümről, foltból, félszeg hallgatásból.
Nem vagyok szent, te meg nem vagy már bakfis,
Hát elmondom, ha aztán elharapsz is
Minden választ, mosolyt, könnyet, köpést,
Tudom, hogy hallottál, jól eszedbe vésd.
Én nem értem, hogy énvelem mi történt,
Mert remegek belé, mint a kocsonya,
Ha látom őt – az uradat, ha tetszik –,
És azt hiszem, ez maga a csoda.
Röhögj képembe bátran, igazad van.
Beburkol engem betonsúlyos paplan,
A szerelem. Rég nem vagyok eszemnél,
De úgy rémlik, hogy én őérte élek,
Mi pedig, drága, testvérek vagyunk.
Ő kettőnké. A mi közös fiunk.
Tudom, hogy engemet nem érdemel.
Téged sem érdemel. Sajog belé a csontom.
Nincs isten már. Csak ez van, s milyen furcsa,
Hogy, kedvesem, ezt éppen neked mondom.
Te Másik, úgy éljek, nem tudom, mi lesz,
Nem készültem, hogy így kilépsz a képből.
Az is lehet, hogy untig elegem van már az egészből.
Magamra hagytál. Döntsek én el mindent?
S aztán? A háztartás? Gyerekek?
Enyém lett immár mindörökké. Belégebedek.
Rendben van. Jól van minden, drága
Másik. Te elereszted, én meg elkapom.
Nem leszek boldog tőle. És te tudtad,
Hogy mától kezdve te vagy a tegnapom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése