Öregek leszünk, rondák és unalmasak, ismerjük
egymás nyavalyáit, mint a régi szerelmek és
szakítások részleteit, sorolgatva kiből mi lett
és mi nem lett végül, alkoholba menekült-e,
idegen országba vagy a magányba, méltatlan
házasságát felcserélte-e újabb méltatlanokkal
vagy egyszerűen beletörődött, ülünk egy
cukrászda teraszán vagy esős napokon múzeumba
járunk, a képeket persze alig nézzük, hiszen
azt is tudjuk már, melyik keretről pereg az
aranyfesték, de megeszünk néhány pogácsát
az alagsorban. Elmegyünk az állatkertbe is,
kötelességszerűen, mert oda hajdanán,
diákkorunkban mindig betévedtünk, később
gyerekeinket cipeltük az elefánthoz, még
később unokáinkat, s a legvégén titkolt
halálfélelmünket, kenyeret aprítva a kacsáknak.
Kószálunk minden helyszínen, amelyik számított
valaha a mérnöki pontossággal feltérképezett
és naponta elfelejtett városban. Öregek
leszünk és pokoli unalmasak a világ számára,
egymás számára, önmagunk számára, csak az
erősödő cinkosság tart össze minket,
tiltakozás az elhülyülés ellen - hiába.
Mégis, várom a napot, amikor ülünk majd
egy cukrászda teraszán, ráncainkkal és
utolsó rögeszméinkkel viaskodva, kihűlő
feketekávé fölött, a megértő napsütésben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése