Tizenhatodik levél
Nem tudtam volna többet mondani, ha nem jönnek e napok. Már tart két hete, hogy hajnaltól estig az erdőben ülök, a réteket járom, vagy fent a szirteken fekszem hanyatt, órákig mozdulatlanul e fényben, amely lágy, mint a haj, és oly édes, mint az érett gyümölcs.
Tehetetlen vagyok. A levegő olyan, mintha kristály arany szemekből állna, és minden szem külön csillogna a langyos nap sugaraiban olyan földöntúli ragyogással és mégis oly szelíden, hangtalan sziporkázik enyhe tündöklésében, hogy szemem elbágyadtan csak félig mer kinyílni, ahogy az ember félig lehunyja szemét a viselhetetlen előtt.
Szélcsend. Napok óta már a gesztenyék és almafák levelei és az örökké imbolygó akác nyugodtan állnak.
És az éjszakák! - Eljő a kristályosan égő sötétség, amely alkonyat után olyan, mint ifjú leányok halála, oly tiszta, szép és szomorú, s amely még szelídebb, édesebb és érettebb, mint a nap, és még jobban tele van mély, álomtalan bágyadt hallgatással -, amelyben az ember oly önfeledt zsibbadásban alszik, mert már fájdalomtalan csókban elbúcsúzott valakitől, akit szeretett. Az éjek, amelyekben a sötét mint fekete drágakő ragyog.
Még egyszer visszatérek.
Azt kérdem: miért hiszed, hogy ahol egy isten megjelenik, a természet kifordul önmagából, a dolgok tótágast állnak, s minden másképp történik, mint ahogyan rendesen szokott? Mintha mások lennének ők, mint az, amit a földön látsz -, akár a lent kúszó rovar, akár a gyengeszálú, karcsú fű, amely a szélben sejtelmesen lobog, akár a fa, amely diadalmasan úgy látszik, mintha ágaival a napig akarna nőni, akár a víz, akár a levegő, akár a kő, a föld, a csillag, vagy akár a fény!
Az isten megjelenése nem csoda, mint ahogy nem csoda, ha szél indul meg, a tengeren az ezüstös szelíd víztükör oly sötét bíbor színben lángol, akár a bor, melyet éjszínű szőlőfürtökből készítenek. Én a csodát megvetem, mert csak egyszer van, szabály és mérték ellenére, s erőszak a természeten. A csoda nem szép. Szép csak az, ami természetes: az örök szabály. - És az istenek nem csodából vannak itt, s ahol megjelennek, nem fordul fel a rend. Olyanok ők, mint a forrásban a hűvös átlátszó tisztaság, mint a kőben a súly, a levegőben az illanó és puha áradás, mert az istenek a világban az állandó mérték és az örök szabály. És ahol közülük egy láthatóvá lesz, ott ez az örök szabály és mérték teljesül. Természetes, hogy van, és itt van. Úgy jön, hogy az ember azt hiszi, mindig is itt volt, mert ide tartozik. Simán, ahogy a szél hoz szénaillatot a rétről, úgy jön, egész természetesen. Úgy jön, ahogy a déli nappal én jövök. Úgy.
Nézd ezt a szőlőfürtöt, mi van benne, ami nem természetes? Nézd, e duzzadó bogyó hogyan feszíti édes levével pattanásig a vékony fehér héj hamvas húsát. Nézd, hogy csillog rajta a nap sugára, mitha mustjából kortyolt volna, s mámorát ott táncolná ki az ezüst cseppeken. A szikrázó és forró déli nap minden szenvedélyét felszívta ez a kis golyó. Fény csurog belőle, ha szétharapod. De nézz még jobban a fénytől égő szemekbe, s meglátod azt a borzasztót, amely oly sötét, mint a tenger ott, ahol a legnagyobb mélységet fedi. Ó, aki a szőlőszem pillantásából nem érti meg a sötét sugarat, nem tudja mi az, ami a bor mámorában oly fekete szédület, mint hogyha valahol ott belül parttalan szakadék ásítana feléd, s ellenállhatatlanul oda vonzana. Ez a sötétség forrt a mustban. E nedv az olvadt nap és a folyékony éjszaka. Ó, mondd, hát van a világon oly csoda, mint az, ami e szőlőfürtben természetes? Nincs, és nem is lehet. Mert ami benne van, az mind teljesen, valóságosan igaz. Nincs benne semmi ál, hamis, hazug, mert nincs benne csoda, természetes, mint a nap, az éj, a fény, a homály, olyan természetes és igaz, mint az istenek. Mert mi más az isteni, mint az az igaz, valós, természetes, ami nem ismer csalást és sohasem hazudik? Istennek lenni annyi, mint oly igaznak, s egyszerűnek lenni, mint ez a szőlőfürt. - S a szenvedély, amely engem üldözött, ne volna igaz? És hiúság volt csak az, vagy esztelen őrület, amely szüntelen mint korbács hajtott át életemen? Nem! Nem fájna úgy! Nem! Nem marna úgy belül! Igaz. Igaz! És azért szenvedtem, mert én cserébe mást a magam szerelméért nem tudtam elfogadni. Nem. Inkább a magány. Nem volt lény, akit e tűz ne vonzott volna, s ne támadt volna benne vágy együtt élni ezzel a lánggal, amely, ha ellentüze nem elég erős, azt mint egy ősi elem, könyörtelenül megsemmisíti, ahogy a villám égi hevében megsemmisül az emberek által rakott kis rőzseláng. Mindenkit vonzott, s végül is visszarettent, ha közelébe ért, s akkor kiderült, hogy nem bír vele. Így jártak szegények mind. S hidd el, gyakran magamban is félelmetes rettegéshez hasonló érzés áradt el, ha láttam azt, hogy vágyam miként lépte át az emberit, s hogyan kívánt tárgya lenni emberinél nagyobb és szenvedélyesebb szerelmi tűznek. Féltem tőle magam is, és tudtam, ha nem talál rá ellentüzem, amely éppen úgy szomjazik rám, mint én rá, akkor magam leszek, aki benne elég. De semmit, semmit belőle fel nem adok! Egyetlen szikrát sem oltok el csak azért, hogy lángját lohasszam! Szörnyű ez az égés! Mértéktelen. Iszonyatos, ha tép, és rajtam uralkodik. De oly gyönyörű, fenséges és igaz, ó igen, olyan isteni, hogy nem fékezem, inkább majd ha miatta itt, az emberek között már nem bírom tovább, akkor - ó, mit akkor? Kibírtam. Alku nélkül, csalástalan és igazan. Félig elégtem bele. De másik felem él.
Folyékony nap vagyok, s már nemsokára nem lesz bennem árnyék. De nekem is megvannak a szakadékaim, és nekem is van éjszakám, mint a szőlőszemnek, amely a tőkén nevet -, s e tündöklő aranynapokban, itt, ezen az édes, érett, langyos őszön ragyog az éjszínű fekete drágakő, magányom sötéten tündöklő haláltisztasága.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése