.. és akkor ...

 
"És akkor azt mondtad, vége, bár voltak baljós előjelek, de engem, talán, mert nem volt
megfelelő az időpont, talán, mert nem volt illő az alkalom, váratlanul ért, és egyszerűen
nem tudtam mit kezdeni vele, méltósággal mondtad, és arra kértél, fogadjam el én is
méltósággal, mert nem lehet rajta változtatni, meg nem is volna érdemes, de én nem tudtam
elfogadni, se méltósággal, se anélkül, sírtam és fenyegetőztem, mint egy gyerek ? egyébként
akkor cseréltünk először és utoljára szerepet ?, hogy ezt meg ezt teszem, fel akartam
tartóztatni a véget, holott már nem volt mit feltartóztatni, mert a vég már nem közeledett,
már megérkezett és ott volt, mint M. szobrai, akinél megszálltunk, és akinek művészete ily
módon örökre díszletévé vált a végnek, és csak akkor adtam fel e reménytelen vállalkozást,
mikor már ott is éreztem magam körül és magamban a véget, és akartam beváltani a
fenyegetőzést, megtenni az ezt meg ezt, de nem azért, hogy olyasmiért büntesselek, amit nem
követtél el, hanem azért, hogy próbára tegyem a véget, mintegy végére járjak a végnek, és
ráébresszelek, mit veszítesz a véggel, csak annyira lekötötte a figyelmemet az igyekezet,
hogy nem vettem észre, amit én veszteségnek vélek, az neked már nyereség, de amikor
észrevettem, hogy az, és nem részegedsz meg tőle, hanem józan maradsz, és együtt érzőn
próbálod, ha nem is megszüntetni ? mert megszüntetni nem szüntetheted meg ?, legalább
enyhíteni a fájdalmat, akkor észhez tértem, és attól kezdve hagytam, hogy segíts, noha
tudtam, ez a segítség már nem nekem szól, akinek még az vagy, aki voltál, hanem egy
idegennek, aki már nem az neked, aki volt, de akivel együtt kell majd élnem, hogy te is
ugyanolyan idegen légy nekem, és úgy gondoljak rád, mint valakire, aki volt, de már nincsen. "