Százezer út

Én mindig másként gondolom, 
amit elém kínál a lét. 
Ha rádnézek is - álmodom 
egy velünk történő mesét. 
Ha azt mondanám: - Jó, igen. 
Ne vedd komolyan, el ne hidd: 
- másodpercenként a szívem 
igent biccent és nemet int. 

Mert én magam is szüntelen 
más vagyok, mint aki vagyok, 
- sem az, akinek képzelem 
sem az, ami én akarok 
maradni, lenni: egyre más, 
és mire elfognám, megint 
új arc, szédület, kusza láz, 
arcom rám soha nem tekint. 
Bármely tükörben nézzem is: 
- Megvagy! Idenézz! - sír, nevet, 
de már is más, ahogy a víz 
ragyogtat minden új eget. 

Míg alszom, tán ébren vagyok, 
s ébren meg mélyen álmodom. 
Hiszed - ölelsz, mint hű rabod, 
s szíved tán épp elárulom, 
és ha ellened vétkezem, 
akkor hű sírásom keres, 
s míg téged simít két kezem, 
talán haragtól kék eres. 

Mikor hozzád szegez a kín, 
talán máshol feltámadok, 
s ha hívnak csavargásaim, 
mindig feléd vándorolok. 
Rád nézek: - s hol vagy, nem tudom. 
S bármit nézzek, az mind te vagy. 
Elhagylak százezer úton, 
hogy megleljem kapuidat. 

És mindig másra vágyom, 
mint amit szívből akarok. 
Szomorún érzem fájón, 
azt, ha boldog vagyok, 
mikor a legforróbban élek, 
legjobban gyilkolom magam, 
s a legéltetőbb szenvedélyek 
átölelnek halálosan. 
Mert nincs határa semminek, 
a van, nincs fojtva ölelik 
egymást; ha dobban a szíved, 
mindig meg is hal egy kicsit. 

A van, a nincs kétvégű hinta, 
és lengő hinta minden itt: 
- ez mélybe dönt, szállni tanítva, 
az zuhantat, míg felröpít. 
Ha öröm hív - már vár a kín, 
- a hinta egyre fel, leszáll, 
ha égben vagy, lenn pokol int, 
s ha mélyben - fentről fénysugár. 

Ne kérj válaszokat, szívem. 
Az igazságból is csak azt 
tudom csupán, hogy elhiszem, 
de nem azt tudom, hogy igaz. 
Már másképp hiszem a világot 
s régóta másképpen tudom. 
De nem igaz, jó egy se - látod, 
hát hagyd - majd újra álmodom. 

[...]

És szólt az Úr: adok ezer virágos, 
könnyű álmot, s ha egyedül vagy, 
ha bánat ver meg, 
Ha minden könnyeddel őt kerested 
Talán megtalálod. ..