Amiért jönnek

(1)
Kapaszkodom én is minden erômmel,
minden nap, ezt nem titkolhatom el,
hogy egyre kétségbeesettebben
jegyzetelem az elágazásokat, a rám
leselkedô olcsó és kiszámítható
fordulatokat, hogy melyik sarkon
merre forduljak, hogy miféle nyálkás
és cuppogó élôlényeket cipelnek
sötétedés után mûanyag szatyraikban
az öregek, mert látom a buszon,

a villamoson, hogy valami rugdossa,
nyomkodja a zacskók oldalát, látom,
hogy nem adja fel, valami sötét és nehezen
elfogadható, egy idegen tárgy, ahogyan
megágyaz a bôrben, egy árnyék, aki
most megszabadul a fénytôl, elengedi
a világosságot; akit már nem nagyon
érdekel, hogy mi lesz, ha megint késôn
kelek, mert ô már tudja, hogy úgy se kell
ma se mennem sehová, és tudja ezt
az a valami is, ott a szatyorban, amirôl
már régen lemondtak, ott hagyták
felnôni és megöregedni a sarokban,
de azért néha lelocsolták vízzel,
és most fogalma sincs, hová viszik.
(2)
Mászok egyre feljebb és feljebb,
követem és felejtem a félelmet, számon
tartom az indulásokat, a tévedéseket,
és a meg nem érkezéseket, azért
dolgozom, hogy az a valami tovább
mozogjon a szatyorban, de otthon
akkor sem akarom többet hallani
azt a reszelôs sóhajt, azt a csöpögésre
emlékeztetô dobogást, amikor egy
bútor csak úgy magától, hirtelen feladja,
és mint egy sarokba hajított zsák,
amibôl szanaszét szórták a takarmányt,
jelzés és rezzenés nélkül összecsuklik.