Várakozás

II
Vágányok mellett ácsorogva
tudni kell valamire várni,
még jöhet ide, ha még nem is látni,
kósza jármű szállást keresve,
akármeddig csak elvihetne
embert, akit boldogtalanság
nyűgöz le, és élőhalottan,
keseredetten álldogál ott,
mint akit már a kishitűség
sem enged elmozdulni onnan.


Nyakunkon a téli menetrend!
Lesznek hát új csatlakozások,
jöhet ide valami még,
Amire évek óta várok.
Mentesítő vonat robog be,
aztán mégse mentesít senkit?
Vagy csak engem nem mentesíthet,
mindenki mást valahogy elvitt,
végül olyan embert hagyott itt,
aki talán maga se tudja,
hogy „barlang- és alagútvasútra”
vár, azon még most is a régi
döbbenetes tündérvilággal
szeretne újból szembesülni.

Még jön valami, mert várni tudtam,
megszüntetés előtti járat
vagy már egy utolsó utáni
– éreztem, nem hiába várat –
tudnia kell, hogy én még várom,
jön az a kis „kávédaráló”
még a keskeny nyomtávú sávon,
s mégis otthon ér a karácsony.
Pedig nem úgy irányították,
hanem hogy lomraktárba menjen,
de felszólt a sínigazgató,
ki eltájoltatott egyszer engem,

hogy most javít; megint csak átvált,
de a célállomás helyét
most se térképeken keressem,
sínek között kell megtalálni,
mi az, ami oda vezet,
hol ő lámpát forgatva áll,
a fontos csomópont helyén
engem már ez a fény vezessen.