...vagyok én és a párom. Nagyon fontos szerintem, hogy az akinek azt mondom, hogy „te” – és most a nyelvről beszélek. „Te.” Akkor az valami... Én értek valamit a „te”-n. Na most, ő önmagáról azt mondja, amikor velem beszél, hogy „én”. És ő... neki van van egy élménye – nem is szavakban – van egy élménye, hogy mi az az „én”. Nekem van egy élményem, hogy mi az a „te”. Na most, az, amit én hiszek a „te”-n és az amit ő hisz, hogy „én”, lehet, hogy a kettőnek semmi köze nincs egymáshoz. Értitek? De lehet, hogy a kettő közel áll egymáshoz. Na most, akkor adjuk hozzá azt, hogy ő is engem „te”-nek hív és én magamat „én”-nek hívom. És az sem biztos, hogy az „én”, akiről én hiszem, hogy „én” vagyok, annak bármi köze van ahhoz a „te”-hez, amiről ő azt hiszi, hogy én vagyok. Ez világos? Na most... hogy lehet... tehát az intimitást csak nyelven keresztül lehet elérni! Jó – hát lehet baszni! De az nem intimitás! Abszolút nem intim! Abban nincs semmi személyes! Ami személyes, az az, hogy megpróbálom szavakban elmondani, hogy mi az élményem, amikor veled vagyok! És hogy az miért kell?
Szerintem az azért kell, mert nagyon egyedül vagyunk amúgy is! Mindannyian láthatatlan emberek vagyunk! Soha a büdös életben senki nem fogja tudni, hogy mi az élményed! Egyedül vagy vele. Be vagyunk zárva. A legegyszerűbb dolgokat nem tudjuk egymásról! Hogyha én hozzád érek, soha nem fogom tudni, hogy neked mi az élményed, amikor én hozzád érek. Még akkor is, hogyha beszélsz róla, akkor sem fogom tudni, akkor is csak sejteni tudom! De nincs más utunk, csak a nyelv, hogy egy hidat tudjunk építeni az egyedüllétünk közé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése