Ebben a kettős állapotban lebegni nem lehet.
Vagy elfelejtkezünk az isteni származásunkról, és akkor vissza zuhanunk, vagy fölismerjük, hogy fentről jöttünk s vállaljuk életünk célját, ami nem más, mint hogy mindent fölemeljünk magunkkal.
Amikor valakit megszeretsz, nem csak arra gondolsz, hogy "Légy az enyém" , hanem arra is, hogy "Gyere velem!".
Abban a pillanatban , amikor a szíved látni kezd, az első, amit megpillantasz, hogy sorsod mások sorsával összefügg. Rájössz, hogy akihez csak hozzáérsz, vagy lerántod magaddal, vagy fölemeled.
A fölemelés mindjárt a saját testünkkel kezdődik. Ruhákba, díszekbe öltöztetjük, megszépítjük, megmossuk, gondozzuk, építjük. A testünk nincs készen: minden nap újra - és - újra "meg kell csinálni" . Meg kell tisztítani (mert elpiszkolódik), föl kell öltöztetni (mert meztelenül nincs kész). Ha nő vagy, ki kell festeni, illatossá kell tenni, és nem szabad hagyni elhízni vagy elsorvadni. És ami a testtel kezdődik, folytatódik az otthonunkkal és mindennel, amit kultúrának nevezünk: vallást teremtünk, erkölcsöt, művészetet, tudományt, várost, templomot, amelynek tornya az ég felé néz: mert ahová az ember vágyódik, az fönt van.
Az, hogy az emberi lény négy lábról kettőre emelkedett, azért történhetett, mert vonzotta a magasság - tudta, hogy létének értelme fent van, s a jó irány nem a vízszintes- csakis a fölfelé. Ezt a küzdelmes feltápászkodást minden gyerek megismétli.
Ha valakiben él a szellem, az repülni vágyik.
Nem azért, hogy meglógjon a föld vonzásköréből, hanem hogy mindenkit magával vigyen a magasba.
A beszélgetésben az értelmet keresi, írásban a szépséget, a gondolatban az igazságot, zenében a harmóniát, emberben a jóságot - s ha nem találja, azon munkálkodik, hogyan tudná megteremteni.
Ember módra élni, nem azt jelenti, hogy orrunkat befogva elfordulunk mindentől, ami bűzös, hanem azt, hogy mindent, amivel a sorsunk összefonódik, föl kell emelnünk. A szellem mindent szellemivé tesz.
És ez lényeges! Mindazzal, ami alantas, nem viselkedhetünk úgy, mint a macska, akinek a farkára konzervdobozt kötöttek, s le akarja rázni. Meg kell emelni. Az anyagit szellemiesíteni kell, az ösztönöset tudatossá tenni, a káoszt rendezni - és a földről nem elszökni kell, s főleg nem visszazuhanni az öntudatlan ösztönlétbe , hanem széppé tenni mindent; hogy úgy legyen "amiképp a mennyben, úgy a Földön is ".
Aki a szellemiről megfeledkezik, az pedig éppen fordítva kezd működni. Mindent magával ránt a mélybe. A világ egyre hitványabb lesz körülötte. Ő maga koszolja össze és végső soron el is pusztítja, saját magával együtt.