...De ezt csak jóval később tanultam meg: hogy ún. „objektív valóság", vagyis a saját lényünktől független ember- és életismeret nem létezik. Amit kívül látok, az a fejemben átalakul és a saját világommá válik. Lelkem színszűrőjén és torzító lencséjén keresztül árad be a külvilág. A sarki fűszeresben, a mosolygós Mahler bácsi lelkében egészen másképp él az a férfi, aki az édesapám volt, mint bennem; és lehet, hogy a fűszeres képe jobban hasonlított a valóságos apámhoz, mint az enyém.
Senki sem azt látja, ami van, hanem amit képzel róla.
Szemed egy külső képet közvetít befelé - de a lelked teremtő varázshatalma a képet átfesti és átdramatizálja; saját országodba már csak a félelmeiden, reményeiden, emlékeiden, szereteteden és utálatodon átszűrt „valóságot" engeded be.
És ez így van nemcsak egy másik emberrel, de mindennel.
...
És amikor egy másik emberrel beszélsz, belép a lelkedbe (te pedig az övébe), itt, a saját varázsvilágodban azonnal újrateremted őt. Ahogy az agyad és látóidegeid újrateremtik az észlelt valóságot - lelked is azonnal kifesti az arcát: szerepet osztasz rá, bekoszolod, megmosdatod és résztvevőjévé teszed annak a színdarabnak, mely benned játszódik.
A léleknek olyan rejtélyes működése ez, amelyről nemigen tudunk.
Mindannyian teremtünk magunkban egy valóságot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése