akkor az ember lángban áll könyékig
rettegni kezd úristen el ne múlj
s rettegni kezd hogy sért e könyörgés is
hiszen szabad vagy múlhatatlanul
akkor az ember mint újságpapír
megáll a tűzben ferdén feketén
ég az arcán az ólom mint a zsír
a napra cseppent üdvözültekén
ez a szonett is úgy fordul feléd
hogy nem egészít és nem is egészül
kerek szerelmem szép malomkerék
hol életem maroknyi lisztje készül
a rettegésem mért is értenéd
forog forog patakja hangja nélkül

*

eloldani az innen és oda
téblábja nélkül mint az este térde
magára zárva tárul hajnalig
s csak van hogy nem is venni észre
ahogyan nem kép még a kép se
holdja ha mozgás állandó alig
kékben a kék örökös reszketése
e kelet-mondén paranoia
mögötte messze véres lábnyoma
két száj két pár tüdő lélegzik érte
léptéke nincs a lépte ölpuha
egymásba forrad honnan és hova
s az időn kívül érti meg mivégre
s hol kellett volna eloldódnia