A kettőnk ügye (r)

5

Nem ismered a szavak vonzatát —
Csak mondod: "nem", vagy, "szeretlek" s: "tán
holnap..."

— felelőtlen. S amit ebből kivonhat
a felelős kétely (torz szorzatát

felbontva szavad s tettednek — s amit
elhallgatsz — miért? — azt is mérlegelve)
a különbséget már köbre emelve
szenvedem. (Mert hiánnyá alakít
meglévőt is — különnemű, s a kétes!)
— Ó, értsd meg hát a szó vetületét!
Ha azt mondom — mert az vagyok rég — "éhes"

nem azt jelenti: "jöhet az ebéd",
még azt sem, hogy: "három napja nem ettem"
de a hiányt, hogy — mért nem vagy mellettem!

6

A "kettőnk ügye"... Tán hitte egy percre
— hogy van ilyen — az alkotó reménység.
"Magánügy" (az enyém) így feleselve
veled, magammal: tövisként a kétség

szívembe tört. S azóta gennyesedve
hurcolom, mint a poklos fekélyét.
(A kártyás rak fel így egy hitvány tercre
utolsó tétet — maradék esélyét

a létre: — a "kettőnk ügye") — A látszat,
hogy van benned méltóság, meg alázat
vállalni sorsom: — csalt, miként a kártya.

S most szégyen mar. Miattad. S a: — "hiába!?"
Az álmodó — mivel oldalba lökte
a valóság — így ébred. — Szemlesütve.

7

Csak még egy percre még egy percre
szegődj magányos közelembe
nem múlóra nem végtelenre
valami megmarkolt Jelenre

valami állandósult Mára
valami Egyszer-Van-Sokára
valami időtlen Lezártra
valami vélünk Egybeálltra

valami ahhoz hasonlóra
amikor éjfélt ver az óra
s egymást fedi két mutatója:

hát nem kezdetre nem is végre
sebzett utolsó szívverésre
ráalvadt dermedt örökkére —

8

Miként a déli sarkról csak északnak vezet
minden út, cél, irány, vágy, meg az emlékezet:
így űz feléd barátném (képletes délkörök
mentén) az egyirányú kényszer: — az ösztönök

mélyéről feltörekvő... S az igény: — a tudat
aljáról... Így a szívből: a remény... S hangulat:
a menekvő magányból... — Te Jóremény—foka!
Te megjelölt Csomópont! Te vonzó Pólusa

a bozzád-kényszerültnek! — Te Egyirányúság!
— A véled—népesített emberlakta világ
felé: — feléd rohan már minden út, képzelet,

cél, vágy, hajlam, valóság, s a kényszerképzetek.
Feléd! Te! Északi! — Irányodat óhajtón
vagyok már induló. --- Miként a déli sarkról...

9

S most németet tanulsz, meg franciát. —
Nincs más gondod? — Míg egy jelző nyomán
botorkál pennám (mely méltó lehet
ámulni erőfeszítésedet;

hogy most már három nyelven ne legyen
szavad, melyben értelmét lelhetem
a tegnap még közösre tervezett
egynyelvű kínnak): — az emlékezet

így kéri számon — sváb öreganyám! —
az együgyű szókincsű unokán:
hogy is volt? — "gib mir Brot" — adj kenyeret...
meg hogy: "ich will schlafen". — Az istened;
karéj kenyerem voltál s vetett ágyam!
— Hiányodat, mondd, hány nyelven kiáltsam!

10

Ha elfogynál bennem, mint a remény —
Ha elfogynál, akárcsak egy vég vászon
(mi rég többe van, mint amennyit ér)
egy áron aluli végeladáson —

Ha elfogynál, miként a türelem —
S ahogy ábrándonként fogy a valóság —
Mint tébolyultból fogy az értelem —
Mint lassan gyógyulóból fogy a kórság —

Ha elfogynál, igen, az volna jó. —
Mint a vászon... — S a torokszorító
tizenkettedik órán a remény...

Vagy mint a tébolyban az értelem —
Vagy, mint benned én — ahogy jeltelen...
S ahogy e vers elfogy pennám hegyén...

11

Hogy voltál! — Hogy lehettél volna drágám!
S hogy mégsem voltál! — S hogy mégis lehettél!
(Így számlállak a kétely variánsán.)
Szerethettél volna! — S mégsem szerettél!

S hogy szerettél is! — De nem szerethettél!
(Megvetett vágyam, ím vetetlen ágyán
fetreng már közönyödnek.) — Levetettél.
Engem vetettél le! — (Szoknyád hiányán

sem pirulhatnál ilyen meztelen!)
S amid még megmaradt belőlünk: — pállott
rongyként most két év emlékét riszálod...

"Emberszabású Asszony" — hogy tehetted! —
"Te Enyhítő Körülmény" — fertelem:
hogy vélem e rangod is levetetted.

12

Az, hogy már megint minden elveszett!
Ezt érezni és elviselni drágám
szüntelen! — Sorsom annyi kis hiányán
egyre szenvedni ezt a teljeset!

Újra, s mindig! — Így egyre újuló
lenni a kínban! — Így egyetleneggyé
fertőzni: — égő egyetemes sebbé —
annyi volt horzsolást! — Fogyatkozó

öröm, fagypontig dermedt remény és a
hasadt öntudat bomló maradéka
a bonthatatlan tudatos egészen:

rajtad kényszerül immár számbavenni:
— te vagy a mérték, hogy már megint mennyi —
hogy már megint minden a veszteségem.

13

Hogy "már megint" s hogy "minden"... — Ez a pánik,
ez a torz katasztrófa—hangulat
(mint deportáltat mikor sorbaállít
az önkény) ily gyászos alakulat

módján áll sorba bennem ez a: Minden,
a Már Megint és az a rengeteg
hiány: a Tán Lehetne, s a Mért Nincsen,
a Soha Nem Lesz, s a Rég Elveszett.

De éppúgy, szívem, mint a deportáltak.
— Lelkem e sok csontig fogyott hiánynak
gyűjtővagonja. — Ablakán kitekint

még a végső remény. — Ám búcsút sem int
a közöny (a tiéd) — akár egy idegennek —
e bennem felsorakozott szörnyű menetnek.

14

Végül is elfeledlek. — Éppen úgy
mint annyi mást: — fontosat, napi gondot.
(Mert az voltál.) — S mint mellékest, bolondost.
— Egy nap a kettőnk ügye is avult,

dohos, molyrágta, ronggyáfoszlott múlt
lesz! — Még nem tudom: tegnap mért ásított
bennem az unalom s a rég áhított
közöny? — Pedig rád gondoltam... — Borult

kedvvel ezt-azt rakosgatni kezdtem
a szekrényben aztán. — Szellőzetlen
(úgy találtam) a felöltőm... S amott

könyvszag... — Kinyitottam az ablakot...
Hiába — mert zárt idegzetemben
emléked csak tovább áporodott.

15

S ha mégsem feledhetlek? — Mint a seb
ha rámvarasodsz? — Előbb gennyesedve,
aztán felfakadva s rámheggesedve
újra s végleg! (Ily kényszerképzetek

forrása vagy.) — Ez rettenetesebb
még annál is, ha nyom nélkül, örökre
múlnál belőlem el. — Rámüszkösödve
hogy egy életen át viseljelek!?

Nyílt seb vagy rajtam! Nyílt szégyen! — Szégyenünk,
mint vágytalan párzás — e nem leplezett
egymáson hentergés: — beteg és a seb

nyílt viszonya. — Hát nekünk is sikerült
elfertőznünk egymást? — Hát ez maradt;
hogy felfakadj s én elvakarjalak?

16

S egy napon végül mégis elfeledlek.
De éppen úgy, mint annyi mást, mi fontos
volt egykor (vagy annak tűnt), mint a bolondos
Bundát, a kis pulit. — S majd eltemetlek

(mint őt a kertben) a lélek valamely
zugában. — Ott a léckerítés mellett... —
S tavaszra majd (mint egykor őt) kivetlek
ásás közben, mivelhogy kell a hely

földben, lélekben. — Ott új krumpliágyak
zöldelnek majd. — S rögeszmék ostoba
helyén (helyetted) földközelibb vágyak.

Hát elfeledlek. — Csak egy forradás
tűnődik néha: — az a kiskutya
mart volna meg, vagy tán valami más?