Parasztanyóka

Vén, ráncos arca majdnem fekete,
Kiszítta régen már a nap heve,
Fogatlan szája bús sóhajüreg,
Oly csöndes néni és olyan öreg.
Fonnyadt karjával multakat ölel,
Halálra vár s az tán sosem jön el.
Egyformán csöndes, zajt sosem okoz,
Sovány kezével lassan elmotoz,
Szentképet s egy fényképet nézeget-
Öreg korát dús bánat ülte meg.
Sokszor kibámul a kis ablakon.
Elrévedez egy álomalakon.
Gyér ősz haj szárad csontos csöpp fején,
Öreg királynő bú-trón tetején.
S úgy elfárad míg a templomba ér,
De elmegy, hogyha nyár van, hogyha tél,
Letérdel ott bús hideg kövön
S ha van öröm, úgy néki ez öröm.
Lakán is ott borong ez a ború,
Falán sok szentkép, néma koszorú.
Macskája vén, már régen nem dorombol.
S az öreg anyó olyan szomorú,
Talán elesett szép-szál fiára gondol.