...A vízzel reakcióba lépő lúg kétszáz fokra hevül, és izzani kezd, perzsel, forr a kezem fején, amelyet Tyler vasmarokkal szorít vérfoltos nadrágomhoz, remegő combomhoz, és azt mondja, figyeljek jól, mert ez életem legnagyszerűbb perce.
– Eddigi élettörténeted ezennel a végéhez ért – mondja –, és kezdetét veszi egy új történet.
Életünk legnagyszerűbb perce.
Tyler csókja vérvörös, napsárga tűzijáték, izzó billogvas, olvadó atommáglya egy hosszú-hosszú út végén, amelyet lezárt szemhéjam falára vetítek. Tyler próbál visszarángatni a valóságba. Égő kezem eltávolodik tőlem, egyre kisebb lesz, majd eléri a horizontot.
Képzeljük perzselő sebünket a látóhatáron túlra. Képzeljük messzi naplementének.
– Ne menekülj el a fájdalmad elől – parancsolja Tyler.
Így csináljuk a csoportterápiák irányított meditációin.
Feledkezzünk el a fájdalomról. Maga a szó sem létezik. Ha a meditáció használ a ráknál, most is beválhat.
– Nézz a kezedre – utasít Tyler.
Ne nézzünk a kezünkre.
Száműzzük szótárunkból a parázs, hús, szövet, izzás szavakat.
Ne figyeljünk a könnyeinkre.
Irányított meditáció.
Írországban járunk. Szemeket behunyni.
Írországban járunk a főiskola utáni első nyarunkon, együtt iszogatunk a helybéliekkel egy békés kiskocsmában, nem messze a híres Blarney-kőtől, amelyhez minden évben zsúfolt buszokon érkeznek az angol és amerikai turisták, hogy megcsókolják.
– Add át magad a fájdalmadnak – sürget Tyler. – A szappan és az emberi áldozat ősidők óta összetartoznak.
Elhagyjuk a kocsmát, csatlakozva a távozó törzsvendégekhez, az utcán a frissen hullott záportól nedves kocsisorok csendje fogad. Késő éjszaka van. Követjük a kis csoportot, végig az autók csillogó gyöngyszemei mentén, fel egészen a Blarney-követ őrző kastélyig.
A kegyhely padlója korhadt, óvatosan felkapaszkodunk a sziklafalba vájt lépcsőkön, minden egyes lépéssel mélyebbre merülve a feneketlen sötétségbe. Mindenki hallgat, lefoglalja őket a lépcsőmászás és heti rendszeres lázadásuk izgalma.
– Figyelj rám – szólongat Tyler. – Nyisd ki a szemed.
– A történelem előtti időkben – meséli – az emberáldozatokat rendszerint egy folyó melletti dombon tartották. Emberek ezreiről beszélek, figyelj már rám. A szertartás végeztével a holttesteket máglyán égették el.
– Kisírhatod magad, a mosdóhoz rohanhatsz leöblíteni a lúgot, de előbb tudomásul kell venned, hogy milyen szánalmas, ostoba teremtmény vagy, és nem kerülheted el a halált. Nézz rám.
– Egy napon meghalsz; amíg ezt nem fogod fel, használhatatlan vagy számomra.
Írországban járunk.
– Ne tartsd vissza a könnyeidet. De gondolj arra, hogy minden csepp, ami a lúghoz ér, egy újabb csinos sebet éget a bőrödbe.
Irányított meditáció. Írországban vagyok, a főiskolát követő nyáron; talán ez volt az első pillanat, amikor vonzódni kezdtem az anarchiához. Sok évvel Tyler Durden előtt, sok évvel a vizelettel felhígított vaníliasodókat megelőzően, itt kóstoltam bele először a lázadás ízébe.
Írországban.
Egy sziklapárkányon állok, a lépcsősor tetején, a Blarney-kő kastélyában.
– Egy kanál ecet semlegesíti az égési folyamatot – mondja Tyler. – De előbb fel kell adnod.
Száz meg száz feláldozott, elégetett ember után, meséli tovább, sűrű, fehér massza kezdett csordogálni az oltárok tövéből, végig a domboldalon, le a folyó vizébe.
Előbb el kell érni a mélypontot.
Egy kőpárkányon állok az ír kastélyban, a peremen túl feneketlen sötétség, az orrom előtt, alig karnyújtásnyira, a hideg sziklafal....