Esszé a nevetésről

József Attilának is

1.
Egyik legemlékezetesebb röhögőgörcsöm
egy rólad elnevezett szavalóversenyen kapott el.

Színházterem, hatalmas, mint egy bálna gyomra,
színpad az égben, hogy az első sorból fölfele kellett nézni,
mintha mediterrán katedrálisok homlokzatát szemlélné az ember.
Akkor még te is hatalmas ismeretlen.

2.
Nem tudom már, min vihogtam.
Egy szavalat érhetett csúcspontjához épp,
reflektorok barátságos vallatólámpái közt.
Én csak a kínra emlékezem,
a nem-szabad-nevetni-gyötrelemre:
rázkódik a tested, a fejed vöröslik,
s inkább befogod az orrod, kockáztatva ezzel
az egyszerre-spriccelő vinnyogás veszélyét,
melyet csak tovább feszít
a hátra-hátraforduló nézők ciccegése,
s a tudat, hogy tilos,
hogy tilos.

A színpadon persze én is
tragikus hőse önmagamnak,
mint rendes kamaszhoz illik.
Akkor milyen szép volt a fájás:
mikor az első Eszter elhagyott,
a világvége végigcsorgott a hátamon.

3.
De támadásra kész vadállat:
a vihogás kényszere máskor is ott lapult.
Kisfiúk voltunk pofátlanul: jóllakott,
napközis öregemberek. Emlékszem,
egyszer mentünk az utcán, a mellettünk
robbanó frontális koccanás után
is hasunkat foguk a röhögéstől.
Az érettségi-átadásnál szétültettek minket,
mikor megtudtuk, hogy vár ránk a nagybetűs.
Féltünk, ha meghalna egyikünk,
hogy bírnánk ki majd a gyászbeszédet.

4.
Pedig én azt hiszem, hogy soha, semmin nem nevettünk.
Csak éreztük, hogy zsebünkben ott az égbolt,
és törvényeink közt az első paragrafus, hogy most van igazunk,
és ez akárhogy lehet, és túl kevés szavunk volt arra,
amiről beszélni sem szabad.

5.
Hogy is mondjam el, mi történt utána.
Mikor az utolsó Esztert hagytam el,
és arra kértem, hogy szüljön majd nekem
kislányt vagy kisfiút, ő pedig vonatra szállt,
és három napig hánytam a fájdalomtól,
és eljött az éjnek rémjáró szaka,
a vízparton ott is, akkor is, felnevettem.

6.
Hogy is mondjam el. Mi történik ott a parton,
amikor féled az Istent. Szívében lágy esők indulnak el,
és belefáradsz a szenvedésbe, és minden végtagodban
mégis egyszerre sejteni kezded, hogy élsz. Valami
meghalni készülődik, vagy születni fog, pedig nincs megoldás.
És elkezdődik akkor, és hasznát nem veszed,
és nincs alakja és nincs tartalma sem, de megnyílik akkor
mint a test, hogy megfoganjon, fényre az ablak,
egyszerre ott állsz.

A leghosszabb csendet akkor töröd meg,
és nem beszéddel,
pedig már lenne rá szavad.