Lepkefüst

Merev arcok kifeszítve,
csoszogások a gangon,
halk lihegés, vakolatcsend,
valahol egy napfénybe gyűrt balkon.
Te pizsamában, már dél van,
eltörpülsz a világ mellett,
kutyatejként szállnak szét
a lassan elfújt percek.
Többnek tűntél, mikor ő itt volt,
már csak egy régi kosztüm
a gardróbban; a belsejében még nyári
esték, egy leszakadt gomb a markodban.
Jó lenne, ha nem te lennél, levetnéd magad,
mint kabátot, kigombolnál harminc évet,
összehajtogatnád magányod.
Elterülsz az idő puha testén, utat mutat
majd az óra; olvasgatsz, megöregszel,
belátással térsz nyugovóra. Halott napok
lepkefüstje, a szobában néma tárgyak,
egy szakadt fénykép − arcdarabkák,
ilyenkor újra összeállnak.