Hátamon cipeltelek. Azt mondták: ha
minden eltörött, szavad az égre vésd.
Mert összecseréli már, látod, itt a
színeket a szem és szív a szeretést.
S én már nem szeretnék semmi
öröknek hírnöke lenni.
Milyen istenhez kösse magát a hit,
mely saját szabadságába hal bele,
és ül csak, mint megunt játékával a
gyermek, ha képtelen játszani vele.
Úgy vagyunk, mint kikre rárohant a vágy,
s reszkető kézzel pucérra vetkőztek.
Az ábécé összes betűje te vagy.
Legszebb szavaim veled kezdődnek.
Jó kép.
Úgy mozdul a lélek benne,
mintha tényleg lélek lenne,
szép, ép,
s újulna benne, bármi egésszé,
régi-törötted
helyett a kevés, mit sosem láttál,
bár él, mögötted.
Valaki felgyújtotta Rómát,
s most a kiürült, vörös körutak
egyenesébe tekint.
Utánad néz. Neked int.
Lenne, hogy legyen kire várnod.
Csak a szív, a szív nem magyaráz.
Mert elszakítatlan sajátod
az egyetlen idő. Mire vársz?
Én szépen rendbehoztam, látod,
a világot, melyben megtalálsz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése