…Nem sokkal később Tyler törökülésben elhelyezkedett az uszadékfák árnyékában. Néhány percig üldögélt, majd felkászálódott, úszott egyet, pólót és rövidnadrágot húzott, indulni készült. Meg kellett kérdeznem.

Tudni akartam, mit csinált, amíg én aludtam.

Ha váratlanul idegen helyen és időben ébrednék fel, elképzelhető, hogy egy idegen ember lenne belőlem?

Te művész vagy, kérdeztem tőle.

Vállat vont, és megmutatta az ég felé meredő rönköket: alsó végük vastagabb volt, és a homokba húzott vonal megegyezett az árnyékok hosszával.

Néha, közvetlenül ébredés után az embernek fogalma sincs arról, hová került.

Tyler egy hatalmas kéz árnyékát alkotta meg a tengerpart homokján. Az ujjak Nosferatu-hosszúak voltak, a hüvelyk alig látszott, de Tyler azt mondta, pontban fél ötkor műve tökéletes formát ölt. A hatalmas árny arányai egyetlen percre hibátlanná válnak, és azt a percet a saját kezével teremtett tökély tenyerén ülve tölti el.

Ébredés a semmi közepén.

Egy percnyi tökély untig elég, mondta Tyler. Igaz, az embernek keményen meg kell dolgoznia érte, de megéri az erőfeszítést. Egy percnél többet nem szabad elvárni a tökéletességtől.

Ébredés az idegösszeomlás szélén.

Tyler Durdennek hívták, a mozigépészek szakszervezeténél dolgozott, felszolgált egy belvárosi szálloda éttermében, és megadta a telefonszámát.

Hát így találkoztunk össze.