Ahogy talajra nem találhat,
kifeszítve a lábad,
az ágyék szimmetriája és a szív egymagában,
s csak az Isten helyetti némaság van.
Mint Kosztolányi, sírtam, nevettem az úton,
nevedet se tudom;
szemgolyók mögötti vakság
idegtengelyén a vak vágy
ül, ülök,
nem-elveszíthető létben,
Lázár szagosodik értem,
ülök, fekszem -
miért keresed a holtak közt az élőt,
lábfejeimre Bábel tornya épült:
sorsod, hogy élni kényszerülsz.
Most zavartan ülsz e kincsen.
Puha, fehér tenyerébe
szorítja szíved az Isten,
s mintha gyulladt szájból fogat kiránt,
kúszunk vak mutatók, éjfél iránt.