Úgyis annyi a dolgunk.
A szerelem végül is újplatonikus
vívmány: azon gondolkodom, mi lenne, ha
megpróbálnánk ilyen irányba
tapogatózni, felhasználva meta-
pszichikai és parafizikai
ismereteinket. Például megbeszélnénk,
hogy te pontban fél egykor odaképzelsz
engem a Mechwart térre, én pedig
ugyanoda képzellek téged, illetve
egy kicsit arrébb - szükségképpen,
de ugyanarra a padra.
Két ideális tárgy sütkérezik
a Mechwart téren ! De vajon melyiken ?
Az ideális Mechwart téren ?
Agyam, mint a tompa zsilett, csak kaparja
a kiserkedő inkonzisztenciákat.
Már az is kérdés, elképzelhetőek
vagyunk TE meg Én. Vagy csak két
OLYAN képzelhető el?
- De ha csevegünk, vagy ölelkezünk:
TE akkor is csak
funkcionális diszpozícióm
körvonala vagy - vagyis egy határ,
melynek te mindig mögötte maradsz
mint e határ módosulásainak
feltételezett oka, én hasonlóképpen
- és a Mechwart térrel is ez a helyzet !
Lévén a nyelv félrevezető:
"Odaképzeljük egymást a Mechwart térre." A locativus
reális térbeli ténykedésre utal,
míg a fiktív jelleg
kizárólag ránk vonatkozni látszik.
De alkalmazzuk csak a komplementer
megfogalmazást: "Kölcsönösen egymás köré
képzeljük a Mechwart teret"
- s rögtön kiderül a viszonylagosság.
Ha tehát két ideális tárgy sütkérezik,
úgy ez egy ideális Mechwart téren
történik - bár pusztán formális meggondolásból,
mert nem lehet azt mondani, hogy ez valamiben
különbözik empirikus egzisztenciák
találkozásától a valóságos Mechwart téren.
Ha csak abban nem (s ezt szándékosan a végére hagytam,
mert ez a meglepetés), hogy az ideális
fél egy nem múlik el.- Az meg nyilvánvaló,
hogy két ideális szerető
nem találkozhat a reális időben
egy ideális köztéren.
Az ilyen szerelem logikailag örökkévaló.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése